Mrs. Tennant kedvenc helye nem a konyha volt.
Nem bizony. A konyhában csak akkor tartózkodott, ha az elkerülhetetlennek bizonyult.
Sajnos ez minden nap megtörtént, tekintve, hogy John nem hajlandósult éttermi koszton élni, és Carolin szerencsétlenségére imádta a főztjét.

„Milyen savanyú volt a pofája” – gondolta, s elővette a nagy kést a fiókból. A hűtőhöz sétált, kinyitotta és meredten bámulta a tartalmát.

„Mi a fenét főzzek ennek a vén hülyének?”

A „vén hülye” egy évvel ugyan fiatalabb volt nála, de ezt soha nem vette figyelembe.
Már akkor sem hitte magát öregebbnek, amikor megismerkedtek, az eltelt húsz évben pedig csak bizonyosságot nyert az az elképzelése, miszerint John öregnek született.
Rendes ember volt, azért is ment hozzá: szép jövedelmet tudott felmutatni, elég jóképűnek is tűnt még akkor, a szeme legalábbis csodakék volt – mostanra vizenyőssé vált persze – és a formája sem látszott hízékonynak.
Olyannyira nem, hogy inkább egy szál bélnek nevezte volna bárki, akit a súlycsoportjáról kérdeznek.
Carolint a kövér, tunya férfiak, a nagy, szafaládé ujjaikkal borzasztóan taszították.
El sem tudta képzelni, hogy az a rengeteg nő, akik hatalmas férjeikkel élnek, hogy bírják ezt elviselni.
Mi több! A szomszéd Greta – aki egyébiránt német származású volt - azt hangoztatta, hogy mázsa alatt nem férfi a férfi.

John tehát igazán ideális férj lehetett volna, hiszen jó, ha megütötte a hatvan kilót, de felvette azokat a roppant idegesítő szokásait, melyektől Carolin a falra mászott.

„Ez a folytonos seprés. De nem csak az. Hogy a szakállán megül az étel, és ott tárolja addig, amíg rá nem szólok. És akkor még itt van a foga is. Hogy klaffog, amikor eszik. Aztán a kávé. Mert nem is kávét, hanem kávés cukrot iszik, aztán meg ropogtatja a megmaradt cukrot a klaffogós fogával…”

Magában bosszankodott a férjén, mert természetesen az utca többi lakója felé kizárólag kiváló, harmonikus kapcsolatukat fitogtatta.
Dehogyis adta meg azt az örömöt Marshanak, vagy Gretának, hogy megtudják, bizony a házasságuk már régen unalomba, és érdektelenségbe fulladt.
Ő ilyen ostobaságot sosem követett volna el.
Marsha nyilván irigyelte a stabil életért – ami neki ugye leginkább csak nyomokban adatott meg - míg Greta ugyan férjnél volt, de a házassága egy igazi pokol lehetett, legalábbis Carolin véleménye szerint.

Mrs Tennant még mindig a hűtő előtt állt és tanácstalanul leste a polcokat.
„Mi lenne, ha tésztát főznék egy kis paradicsommártással?” – kérdezte magától, de aztán rájött, hogy az ötlet jó, de ha végig kell hallgatnia, ahogy John beszippantja a spagettiszálakat, valószínűleg rosszul lesz, úgyhogy inkább elvetette a gondolatot.

Kihúzta az egyik fiókot és zöldséget vett elő belőle.
A konyha közepén terpeszkedő, nagy pulthoz vitte a csomagot, aztán hevesen pucolni kezdett egy répát.
„Mitől volt olyan savanyú a feje vajon?” – morfondírozott még mindig férje arckifejezésén.

Igaz, hogy az idegeire ment, igaz, hogy belebetegedett, ha hallotta, ahogyan a seprű a falnak koppan, de mégis az övé volt ez az ember, tudni akarta, hogy mitől van rossz és mitől van jókedve.
Na nem azért, hogy vigasztalja, vagy vele örüljön.
Annyira azért nem…
Csak éppen tisztában akart lenni a helyzettel, hogy tudja, mire számítson.
Szeretett mindenről időben értesülni. A szomszédok dolgairól is.

Például azt is tudta, hogy Greta férje, a dagadt Jim, folyton a kocsmákat járja, aztán hajnal felé felborítgatja az összes kukát az utcában.
Ezért Carolin azt gondolta, hogy Greta meglehetősen boldogtalan lehet, pláne, hogy azt mondja, Jimre italosan még inkább rájön a gerjedelem, pedig egyébként is elég vérmes fajta.

Ennél a pontnál Carolin elgondolkodott, hogy vajon Johnra hogyan hatna a napi két üveg sörénél több szesz, de aztán arra a következtetésre jutott, hogy az ő férje bizony úgy elaludna mellette az ágyban, mint a pinty.
Megrázta a fejét, és kipillantott az ablakon. Johnt nem látta.
„Nyilván abbahagyta a seprést, és valami egyéb ostoba feladat után nézett.”

Szöget ütött a fejében ez a gerjedelem dolog.
Nem is lett volna ellenére, de az állott italszagot utálta.
John már egy üveg sör után meg sem csókolhatta, esetleg levegővétel közben, kifújáskor semmiképpen sem.
Erre is régen volt példa, John ugyanis nem erőltette az utóbbi időben a csókolózást sem.
Mást sem.

„Vén hülye” – gondolta megint Carolin, aztán nagy gyakorlattal, sebes mozdulatokkal nekiállt a megtisztított répát karikára vágni.