Észre sem vette, hogy már több adagra való zöldséget aprított fel, csak aprított, aprított, gondolataiba merülve.
A zöldségkarikák olykor legurultak a vágódeszkáról, volt amelyik a pulton, néhány pedig a tégla színű, téglaformájú, téglaméretű padlócsempén végezte.
Carolin egy karalábészelet röppályáját figyelve jutott arra az elhatározásra, hogy változtatnia kell az életén.
Eddig is tisztában volt vele, hogy majd’ megfullad a dögunalomtól, de most, a darabka zöldséget lesve arra jutott, hogy elég volt.
Na nem a házasságból.
Tudta ő jól, hogy nem hagyhatja el Johnt, hiszen az ő jövedelme nélkül éhen is halna, mehetne koldulni a Soho-ba. 
Nem-nem.
Ennyire nem akart változtatni.
Igazából nem is volt konkrét elképzelése a jövőjét illetően, csak azt tudta, hogy ha felbukkan a lehetőség, ő bizony élni fog vele, bármi legyen is az.

Első lépésként, a nagy henteskést belehajította a mosogatóba, ő pedig - szanaszét hagyva a karikára vágott zöldségeket – berohant a hálószobába, onnan is a gardróbba, ahol katonás rendben, szín és évszak szerint sorakoztak a ruhái.
Hatalmas lelkesedéssel dobta le magáról a lila köntösét, a hálóingét, és egyszer csak ott állt teljesen meztelenül az öltözőszoba teljes alakot mutató, nagy tükre előtt.
Szorosan összeszorította a szemét, és remélte, hogy amikor kinyitja, az a fiatal, csinos lány fog vele szemközt állni, aki negyven éve ripityára törete a férfiszíveket.
Lassan, hunyorogva emelete fel a tekintetét a tükörképére.
A mosoly lefagyott az arcáról, különös, már-már groteszk arckifejezés vette át a helyét.
Persze tudta, hogy nem húszéves önmagát látja majd viszont, nem hitt a csodákban, de úgy szerette volna, ha legalább egy kicsit jobban néz ki, mint az előző reggelen!
Legalább az elhatározás miatt…
Sajnos egy szálat sem fiatalodott, és a dereka körüli - nem túl vaskos, de azért létező - úszógumi sem tűnt el.
Mórikált egyet a testén a tükörnek, aztán huncut kis félmosollyal saját magára kacsintott.
Addig-addig nézegette magát, hogy végül úgy döntött, korához képest nem is olyan rossz a helyzet.
A térde mindenesetre nem lóg úgy, mint Marshanak, aki pedig tizenhárom évvel fiatalabb volt nála.
„Cafat!”- gondolta megint elkomorodva. - „Hogy integetett Johnnak, csókot dobált, rázta a valagát…”
Aztán legyintett.
„Érdekli a fenét.”

Persze érdekelte, de nyilvánvalóan nem féltékenységből, inkább csak enyhe birtokháborításnak vélte azt a könnyedén odahajított csókot.
Felemelte mindkét karját a feje fölé, tett egy tánclépést, aztán megpördült.
Megállapította, hogy a mellei egy cseppet sem tűnnek megereszkedettnek, ha a karjait a magasban tartja.
Így olyannak látszottak, mintha nem hatna rájuk a gravitáció. Sosem voltak nagy mellei, még éppen kezelhető méretűvé nőttek. Azt gondolta, hogy mellekben legjobb az arany középút.
Se kicsi, se nagy.
Szerencsésnek tartotta magát, mert az övéi épp ilyenre sikeredtek.  

Abbahagyta az mórikálást, és a ruhái elé lépett.
Egyesével szedte elő a szebbnél szebb öltözékeit - melyek évek óta porosodtak a vállfákon anélkül, hogy magára öltötte volna őket - majd a bézs színű, barnavirágos együttese mellett tette le a voksát.
Megigazította aranyszőkére festett haját, tekert belőle egy laza kontyot – ami még ifjúkorát idézte – aztán kilibegett a gardróbból, aztán a hálószobából, suhant a folyosón, egészen a konyháig, hogy folytassa, amibe belekezdett.

Elővett egy fazekat, megtöltötte vízzel, és föltette a tűzhelyre főni.
Éppen a sót szórta a vízbe nagy műgonddal, amikor belépett a konyhába John.
Carolin rápillantott, aztán újra a sózásra fordította a figyelmét.
John téblábolt a konyhasziget és a hűtő között, úgy tűnt, hogy kérdezni akar valamit.
-                  Na mi az? – érdeklődött Carolin, mert megunta férje sertepertélését.
-                  Semmi… - mondta John, és bekapott egy karika sárgarépát a vágódeszkáról.
Akkor vette észre a padlón a szétgurult zöldségeket.
- Mi a fene történt itt?
- Ezt most hogy érted? – kérdezett vissza az asszony, és magában elmosolyodott, hogy John milyen nevetségesen akarja elővezetni a bókját.
Nem éppen a férje széptevésére áhítozott, de kezdetnek megtette volna az is.
-                  Ez a sok zöldség itt a padlón. Ez micsoda? – meredt a feleségére, és bosszús arckifejezése az asszony szemmel látható, külsőségekbeli változásától sem enyhült meg.
Megfordult, és kirobogott a konyhából, majd kisvártatva visszatért a seprűvel a kezében.
Villámgyorsan összesöpörte a zöldségkarikákat, majd miután ezzel végzett, elégedett képpel nézett a nejére.
-        Ebéd mikor lesz?
Mrs. Tennant legszívesebben felképelte volna a férjét, Mrs Tennant legszívesebben belerúgott volna a férjébe, Mr. Tennantba, de mégsem tette.
A neveltetése tiltotta a házasságon belüli pofozkodást, pedig valószínűleg képes lett volna elnáspángolni az urát, tekintve, hogy fél fejjel magasabb és tíz kilóval nehezebb volt nála.