Carolin beledobta a teljes üvegnyi sót a vízbe, aztán nyugodt, a visszafojtott dühtől talán kissé remegő hangon ennyit mondott:

-          Amikor megfőzöd John. Amikor megfőzöd.

Az ember azt gondolná, hogy elfutotta a szemét a könny attól a kétségtelen figyelmetlenségtől, melyről a férje tett tanúbizonyságot, de Carolint nem ilyen fából faragták.  Minden körülmények között képes volt higgadtan és elegánsan viselkedni. A gondolatait megtartotta magának, ami a száján kijött, az mind olyan mondat volt, mely az ő köreiben elfogadottnak számított.

Hogy milyenek is voltak az ő körei?

Szerette úgy nevezni, hogy az értelmes középosztály, mert ugye azért értelmiséginek mégsem titulálhatta magát, miután semmiféle ennek megfelelő tanulmányt nem végzett annak idején. Az értelmes középosztály csúcsán a polgármester állt, Burt Barrett – aki épp lecsúszni készült a piedesztálról Carolin reggeli észrevétele miatt – és a polgármester neje, Molly – a valamikori iskolai szépségkirálynő, akin azóta sajnos az évek kemény munkát végeztek. A plébánost is megfelelő társaságnak gondolta, bár tudvalévő volt, hogy igencsak kikapós életet él, nem tartva a „ne paráználkodj” parancsolatot önmagára nézve kötelező érvényűnek. Gerald Blake, a helyi rendőrörs megbízott vezetője már csak a felesége miatt fért bele a nevezett körbe, mert szerencséjére Mrs. Blake nagyon is előkelő családból származott, és senki nem értette, hogy miért választotta ezt a sehonnai rendőrt férjéül. Persze Valentina Blake nem volt éppen világrengető szépség, de ha valaki el tudott vonatkoztatni a kisebb krumplit formázó orrától, akár még csinosnak is mondhatta volna.

Sam Moss, akinek csemege-fűszer üzlete volt a főutcán szintén beleillett a Carolin által elképzelt „jó társaságba”, mivel  szép kis vagyonkát gyűjtögetett, a rossznyelvek szerint nemcsak a fűszerek árából. Azt suttogták, hogy mindenféle „gyógyfüveket” is lehet nála vásárolni, ami egyesek véleményét figyelembe véve, meglehetősen hasonlított a szárított vadkenderre, de Carolin úgy volt vele, hogy ez nyilván csak az irigykedők pletykája, ő semmi ilyesmiről nem tudott, Sam Moss pedig igenis kifogástalan úriemberként viselkedett vele mindig, soha okot nem adott a gyanakvásra. Különben is! Honnan tudják, hogy hogyan néz ki a vadkender, ha maguk sosem fogyasztották? Ha pedig fogyasztották, akkor pedig igazán semmi erkölcsi alapjuk sincs megkövezni a boltost. 

Na és természetesen a két szomszédasszony Marsha Andango, és Greta Hestridge, akikről bármennyire is meg volt Carolin véleménye, mégiscsak számítottak, hiszen velük találkozott nap, mint nap, elvileg ők voltak „barátnői”. Igaz, hogy az egyiket ordas cafatnak, a másikat pedig német betolakodónak tartotta, de még mindig jobban kedvelte őket, mint a környék többi asszonyát.

Carolin beviharzott a nappaliba, magához vette a retiküljét, és kirohant az ajtón, melyet hangosan és egyáltalán nem megszokott módon vágott be maga mögött. John meglehetősen ostobán nézett utána, fogalma sem volt, hogy mivel bántotta meg az asszonyt ennyire.

Mrs Tennant úgy futott, mint a nyúl, észre sem vette maga körül a csodás napsütésben fürdőző macskaköves utca báját, vagy a tavaszi pipirózsa aranysárga, bársonyos szirmait, ő csak szaladt, hajtotta tehetetlen dühe.

„A kurvának integet, engem meg már észre sem vesz. Én vagyok a háztartási robot, a riherongy meg a nő. Mi?”

Tombolt mérgében, majd’ megfojtotta az epe.

Sam Moss boltja előtt repült el éppen, amikor a boltos kilépett az üvegajtón.

-                     Mrs. Tennant! Mrs. Tennant! – kiáltott utána a férfi, de Carolin csak a harmadik „Mrs. Tennantra” figyelt fel.

Megfordult, de a hirtelen irányváltástól megbillent, úgyhogy Sam Mossnak kellett elkapnia, nehogy estében a romantikus macskakő összezúzza a csak alig-alig lógó térdét. 

-                     Mi a baj, Mrs. Tennant? Üldözik tán? – kérdezte Sam, Carolin űzött arcát vizsgálva. – Na jöjjön be egy pillanatra hozzám, aztán mesélje el szépen, mi elől fut!

Carolin szó nélkül követte a férfit, akit kedvelt ugyan, de a magánügyeibe nem óhajtott beavatni. Azért sem, mert mit érthet egy alig negyven éves fiatalember az ő problémáiból, meg aztán a pletykára semmi szüksége nem volt. Samnél mindenki megfordult, eszébe sem jutott kiteregetni a szennyest, viszont a baráti gondoskodás jólesett neki. Különösen, amikor Sam így szólt:

-          Milyen fantasztikusan néz ma ki Mrs. Tennant!

Ragyogó szemmel nézett az asszonyra, aki elpirult a bóktól, annyira régen kapott már ilyesmit.

Dühe azonban nem múlt el, továbbra is szorosan összezárta a száját, pengevékony vonalat képezve ezzel az arcán.

-                     Meg kellene nyugodnia Carolin, mert még a végén agyvérzést kap! Mi bőszítette fel ennyire? Összetaposta valamelyik kutya a kertjét?

Sam persze mindenből viccet csinált, úgy viselkedett folyton, mint akinek semmi gondja nincs az égvilágon.

-                     Úgy is mondhatjuk! – mondta feszes hangon, képtelen volt kiengedni a gőzt.

A férfi csak nézett rá, tudta, hogy egy szót sem fog belőle kihúzni, pedig nyilvánvaló volt, hogy komoly gond lehet otthon, ha az asszony kukta módjára sípolva vágtázik az utcán. Nem volt ez jellemző Mrs. Tennantra, aki mindig olyan merev volt, mint egy keményített körgallér.

-          Na várjon csak, tudok én egy jó kis szert a mérgére!

-                     Csak nem valami nyugtatót akar adni? Azt én nem veszem be, még a végén elvesztem az eszemet…

-                     Ne féljen, nem tömök magába semmiféle pirulát. Van egy különleges füstölőm, ami igazán hatásos nyugtatószer anélkül, hogy bármit is le kellene nyelnie.