- Nyújtsd a kezed! Kérlek! Nyújtsd a kezed! – kiabálja a hang, John hangja, kétségbeesetten, hitetlenkedve… aztán látom a szemét, ahogy eltompítja a fénytelen felismerés, és már nem is kiabál, csak néz, vádlón… de mégsem, inkább valójában csak értetlenül, és az én szívemben nincs megbocsátás, sem szeretet, sem irgalom, kőből vagyok, hagyom, hadd csússzon a keze lejjebb, és egyre lejjebb azon a sziklán… nem kapok utána, nem próbálom megmenteni, miért is tenném, hisz én taszítottam a szakadékba. Majd lassan, egymás után elválnak izzadtan kapaszkodó, kifehéredett ujjai a kőtől, de a szeme nem enged, fogva tart, és a test zuhan. A lelkiismeretem alszik. Én is alszom. Álmodom ezt. Ami másnak rémálom, az nekem ébren is valóság. Furcsa, hogy nem azt álmodom éjszakáról éjszakára, amit tettem. Furcsa, hogy nem visel meg ez az álom, nyilván azért, mert csupán silány  lenyomata a történteknek. Kővé válhattam, mert semmiféle felkavaró, szívszorító érzelem nem gyötör. Úgy élem meg nap, nap után, mintha nem én követtem volna el. Ami tulajdonképpen igaz is. A világ számára, számotokra, igen számotokra, kedveseim, akik ostobán azt hiszitek, hogy mindent tudtok. Gyertek csak ide körém!

Fogalmam sincs, hogy miért épp most mesélem el mindezt, hisz nincs szükségem megkönnyebbülésre, nem vágyom senki megbocsátására, John pontosan azt kapta, amit megérdemelt, nem bántam meg semmit. Különösen azért nem, mert… Nos, az elején érdemes elkezdeni, nem a végén, igaz? Lássuk csak:

Nora vagyok. Mondhatjuk, hogy eljárt felettem az idő, de ez azért nem igaz, mert bár éveim száma a hatvanhoz van már közelebb, mégis nőnek, nem is akármilyen nőnek érzem magamat. Manapság az ötvenhat év nem feltétlenül jelenti azt, hogy egy asszonynak el kell temetnie magát, nem szükségszerű azt gondolnia, hogy rá már semmi jó nem várhat a jövőben. Hogy egyáltalán van jövő. Ezt én is csak mostanság értettem meg, épp akkor, amikor kemény munka árán már majdnem elértem, hogy a lelkem legmélyén is beletörődjek  megváltoztathatatlanul unalmas, pocsék, sekélyes életembe. És abba, hogy egy olyan férfi mellett töltöm el hátralévő éveimet, akit már nem szeretek. Aki taszít, amikor eszik, amikor iszik, amikor lefekszik, amikor… mindegy, hogy mit csinál, untam minden mozdulatát. Azt mondják, hogy ha az ember hosszú ideje él együtt valakivel, akkor egy idő után megszokja, sőt, akár meg is szereti a másik bogarait, azt, ahogy az ágyban forog, vagy ahogy horkol, megszokja a szagát, az ízét… De ez nem így működik. Nálam nem. Eleinte nem vettem észre John hibáit, nyilván elvakított a szerelem. Az idő vasfoga azonban kikezdte a férjemet, ahogy peregtek az évek, ő úgy változott jóképű, szenvedélyes fiúból középkorú, lassú, elkényelmesedett emberré. Nekem azt jelentette minden új ránc az arcán, hogy öregszik, és öregszem. Tükröt tartott elém, megmutatta, hogyan megy tönkre a test, milyen petyhüdt lesz a bőr, milyen ijesztően beszűkül az agy, ha nem tartjuk karban. Megértettem, hogy akkor öregszik látványosan az ember, ha nincs mit várnia. Ha beletörődött a sorsába, ha már nem is tesz azért, hogy más legyen, hogy történjen valami, ha elfogadja, hogy ennyi, neki csak ennyi jutott… Az is megfordult a fejemben, hogy ez legalább annyira az én hibám, mint a Johné. Mert nem várok el semmit, és nem is adok semmit, hogy kölcsönösen tegyünk az elveszett érzelmek felélesztéséért, még ha csak illúzió, vagy gyenge másolata volna is annak, amit valaha, szépemlékű huszonéves korunkban megéltünk már egyszer.

Egészen pontosan tudom, hogy tavaly május 24-én reggel, azaz lassan egy éve úgy ébredtem, hogy lesz, ami lesz, én megváltoztatom az életemet. Színt viszek bele, a házasságomba is, megpróbálom újra szeretni a férjemet, megpróbálom azt a fiatal, izgalmas férfit látni benne, mint harmincöt éve, amikor megismertem. Megpróbálom megszeretni a szokásait és megpróbálok a kellemes tulajdonságaira összpontosítani. És magamat is megreformálom. Ezt gondoltam. Hogy miért nem váltam el inkább? Miért akartam ennyi energiát fektetni egy rég kihunyt szenvedély felelevenítéséért?  Mert nem volt más választásom. Soha életemben nem dolgoztam egy napot sem. Mihez kezdtem volna a férjem nélkül? Mihez kezdtem volna elvált asszonyként a kicsi, pletykás városkában, ahol éltünk? Feküdtem az ágyban, mellettem John még reggeli hangján hortyogott. Az éjszakai horkoláshoz képest ez a hang már egészen szelíd, egészen elviselhető volt. A reggeli nap átszűrődött a csipkefüggönyön egy keskeny sávot húzva a világos szőnyegre. Jó kedvem kerekedett. Hirtelen mindent akartam, azonnali változást akartam…

Ránéztem a férjemre, aki felém fordulva, nyitott szájjal aludt. Nézegettem. Őszülő, barna haja kócos volt, az arca nyugodt, kisimult. Jóval fiatalabbnak látszott, mint ébren, feszülten. Figyeltem. Reméltem, hogy feléled bennem a régi tűz… de ha nem, egy próbát akkor is megér, hátha – gondoltam, és megsimogattam az arcát. John kinyitotta a szemét, először gondolat nélkül pillantott rám, az éjszakai álmot láttam épp kihunyni a szemében, de aztán észrevettem azt, amit már régen észrevehettem volna, ha figyelek: a rettenetet az érintésemtől, attól a felismeréstől, hogy esetleg testi kapcsolatba akarok kerülni vele, az undort a gondolatra, hogy hozzám érjen… Akkor megláttam azt, amit más asszony hamar felfedez: a férjem már nem szeret, annyira nem szeret, hogy valaki mást szeret.

Ez természetesen, mint erős gyanú merült föl bennem, egy pillantásból én sem tudok konkrét történetet kiolvasni, de a sejtelem befészkelte magát a tudatomba. Attól fogva csak az járt a fejemben, hogy megtudjam, ki a szeretője. Nem volt más dolgom. Megdöbbentem, amikor kiderült, hogy a cafka nem más, mint a szomszédasszony, Marsha, aki ugyan tíz évvel fiatalabb nálam, ugyanakkor közönséges, ostoba nőszemély, hisz még azt is tőlem tudakolta, hogy a pudingot tejjel készítjük-e? Na igen. Mikor is volt ez? Bizony, már több, mint öt éve. John kedvenc édessége a csokoládépuding meggyes tejszínhabbal… Rájöttem, hogy a kapcsolatuk már több, mint öt éve tart, és én semmit nem vettem ebből az egészből észre. Feltettem magamnak a kérdést, hogy akkor vajon ki is az ostoba? És vajon miért nem vált el tőlem? Ha valóban annyira taszítom, mint amennyire a tekintetéből számomra egyértelműen megmutatkozott, akkor miért maradt mellettem? Talán attól tartott, hogy meg kell osztania a vagyonát velem? Vagy szánalmat érzett irántam, mert tudta, hogy elveszett lennék nélküle? A lelkiismerete akadályozta? Elképzelhető, John lelkiismeretes ember volt. Már amennyire lelkiismeretes lehet az az ember, aki éveken át hazudik a feleségének.

Most nyilván felvetődik bennetek a kérdés, hogy miért szolgáltattam ki magamat harmincöt éve egy férfinak, egy másik embernek, miért nem teremtettem saját egzisztenciát, miért nem függetlenítettem magamat bármilyen szinten is a férjemtől, mint ahogy manapság már minden értelmes nő megteszi… Már magam is bánom. Összeházasodtunk, megszületett Flower. John nem akarta, hogy dolgozzak, ő biztosítási szakemberként szépen keresett. Nem lettünk gazdagok, de tisztességesen el tudott tartani bennünket. Nem erőszakoskodtam, otthon maradtam a kislányunkkal, és ahogy teltek az évek, úgy egyre ritkábban jutott eszembe az, hogy kimozduljak Enderbee-ből, az pedig, hogy munkába álljak, nem is foglalkoztatott. Soha nem dolgoztam, az anyám, és a nagyanyám sem, ők is gyerekeket neveltek, vezették a háztartást, megteremtették a meleg, családi fészket, és biztonságos hátteret biztosítottak a férjüknek. Ezt láttam otthon, számomra ez volt a követendő példa…

Megalázva, kisemmizve éreztem magamat, különösen akkor, amikor egy suttogó telefonbeszélgetést kihallgatva megtudtam, hogy John felkészült arra, hogy mégis elhagyjon engem.

-       Megteszem, Marsha, most már megteszem – sutyorogta a telefonba. Azt hitte, hogy a konyhában főzök.

Nem tudom, hogy mit válaszolt a nő, de nyilván nem először hallotta már ezt a fogadkozást.

-       Most komolyan mondom, szerelmem, elhagyom, elegem van a bujkálásból, veled akarok élni!

Azt hittem, hogy rám szakad a mennyezet. Szerelmem? Elhagyom? Magam sem hittem volna, hogy milyen mélyen a tulajdonomnak érzem a férjemet. Szépíthetném, hogy rádöbbentem, még mindig szeretem, de ez nem lenne igaz. A tulajdonomat akarta valaki elvenni tőlem, és persze a nyugodt, kiegyensúlyozott, anyagilag megfelelően biztosított, megszokott életemet, amit nem hagyhattam. Igaz, kedveseim? Ezt igazán nem hagyhattam.

Bosszút forraltam. Mi mást tehettem volna? Vártam a kínálkozó alkalmat, ami szerencsémre hamarosan be is kopogtatott az ajtón. John Londonban, az irodájában tartózkodott, én pedig a nyári ruháimat próbáltam föl – mind rám jött, egy grammot sem híztam tavaly óta – és azon morfondíroztam, hogy melyik lenne a legalkalmasabb arra a pillanatra, amikor megtudom hivatalosan is, hogy megcsalt, elhagyott feleség vagyok. Nem sok választott el a sírástól, annyira szerencsétlennek, kiszolgáltatottnak és dühösnek éreztem magamat. Igen, dühösnek. Az átvert, nőiségében megalázott asszony dühét éreztem, aminél - azt mondják - kevés pusztítóbb erő létezik a földön.

Tehát bekopogott az alkalom, mégpedig Burt Barrett polgármester személyében, aki mondhatom, hogy talpig úriember, hisz, amikor ajtót nyitottam ámulva nézett rám, és köszönés helyett így szólt:

-       Nora, ön milyen… milyen csodaszép ma! – Szinte dadogott meglepetésében.

Mit tesz a ruha, ugye, kedveseim? Bár az is igaz, hogy amióta megtudtam, hogy megcsalt asszony vagyok, azóta odafigyelek a külsőmre, jobban, mint azelőtt. Logikus okai vannak ennek:

1. Ha kiderül a férjem viszonya Marshaval, ne mondhassák az utcában, hogy szegény Nora, nyomába sem jöhet Marshának, hisz olyan slampos, öreg és nyúzott.
2. Hátha John rádöbben, hogy az ő felesége mégiscsak sokkal elegánsabb, mint a szeretője.
3. Egyszerűen önmagamért. Hogy érezzem, még nő vagyok. Terápiás célzattal, bár lehetséges, hogy ez is csak kétségbeesésem mélységének egyik szintmérője volt.

-       Burt! Örülök, hogy látom! Jöjjön beljebb! – invitáltam a férfit, akit egyébiránt mindig nagyra becsültem. Kiváló polgármester volt, gyakran okozott meglepetést a lakóknak azzal, hogy hihetetlen forrásokból szerzett pénzt a városka fejlesztésére. – Mi járatban? Megkínálhatom egy kávéval?

-       A maga kávéja a legfinomabb a városban, Nora, eszemben sincs visszautasítani.

Otthonosan követett a konyhába. Letelepedett az asztalhoz. Töltöttem mindkettőnknek kávét, és leültem vele szemben. Megállapítottam, hogy a polgármester egészen vonzó férfi, bár nyilván festi a haját, mert korához képest túlzottan fekete üstökébe már ősz szálaknak kellett volna vegyülniük, összességében mégis kellemes benyomást keltett. Természetesen nem tekintettem rá úgy, mint potenciális szeretőre, hiszen a felesége középiskolai barátnőm volt, de ha nem ismertem volna a nejét, akkor sem jut eszembe elszakítani a családjától, mert én nem vagyok olyan cafat, mint Marsha.

-       Nos, Burt…? – mosolyogtam rá legragyogóbb mosolyommal.

Kíváncsi voltam, hogy miért jött, talán a bók miatt, nem tudom, de úgy éreztem, hogy történni fog valami. Valami különleges és jó. Burt visszamosolygott, kivillantotta egyenletes, tökéletesen fehér fogait.

-       Remek lehetőséget kínálok, Nora – kezdte, és belekortyolt a kávéjába. Csettintett a nyelvével jelezve, hogy mennyire ízlik neki a nedű, majd folytatta:  - A megyével kötöttem egy nagyon előnyös szerződést. Börtönből szabadult szegény ördögöket fogunk rehabilitálni…

-       Micsoda? – döbbentem meg, más nem is jött ki a torkomon, annyira meglepődtem ezen az arcátlanságon.

-       Új esélyt adhatunk néhány bűnösnek, aki már eléggé megfizetett az elkövetett tetteiért. Igazán keresztényi cselekedet, nem gondolja, Nora?

-       Keresztényi… - nyögtem továbbra is döbbenten.

-       És rengeteg pénzt fizetnek érte…

-       Igen?

-       Igen. És nem kell, csak kettőt-hármat befogadnunk.

-       Maga most azt kéri, hogy fogadjak be egy bűnözőt a házamba? Ne haragudjon Burt, hogy ezt mondom, de elment a józan esze? – tértem magamhoz. Kezdtem elveszíteni a türelmemet.

-       Hallgasson meg, Nora! Nagyon sok pénzt fizetnek a rehabilitációért, maguk sem járnának rosszul, és persze nem gyilkosokat hoznék a városba, legfeljebb autótolvajt, vagy sikkasztót. Nem maga mondta, hogy szüksége lenne egy kertészre? Nohát. Van itt egy ember, aki kiváló kertész volt, mielőtt autótolvajlásra adta a fejét, és a legszebb az egészben az, hogy nem maga fizet neki a munkájáért, hanem a megye fizet magának busásan azért, mert munkát adott a frissen szabadultnak…

Burt lelkesen magyarázott. Lassan eljutottunk odáig, hogy már egyáltalán nem tűnt akkora őrültségnek befogadni ezeket a bűnözőket.

-       Van képe erről a kertészről? Akármilyen rosszarcú embert nem veszek ide…

-       Persze, itt van az összes rehabilitálandó alany személyi anyagának a másolata… várjon csak!

Belekotort fekete, bőr aktatáskájába, és kihúzott egy sárga paksamétát. Elővett belőle különböző papírokat, és szétteregette őket az asztalon. Felemelt egy fotót és átnyújtotta nekem.

-       Ő az. Mark Cross – mondta és várakozón nézett rám.

Egy viszonylag jóképű, negyvenes, veszélyesnek tűnő, erősen férfias kisugárzású, első pillantásra nem túlzottan eszes férfit láttam a képen.  Úgy éreztem, hogy nem félnék tőle, ha itt állna a konyhámban. Különösen, hogy amint megláttam ezt az arcot, egy nagyszerű terv kezdett körvonalazódni a fejemben.

Illetve nagyszerűnek tűnő terv, mert az élet gyakorta felülírja a legjobb elgondolást is.

John nem ellenkezett, amikor közöltem vele a szándékomat, miszerint egy bizonyos Mark Cross nevű egykori autótolvajt kívánok kertészként alkalmazni. Nem érdekelte, hogy ki gondozza a kertünket, mint ahogy az sem érdekelte, hogy hogyan kerül az asztalra az étel. Legyen ott, a többi nem számít. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy csupán az érdektelenség miatt nem foglalkozott leendő kertészünk kilétével, inkább arról volt szó, hogy az együtt töltött idő megtanította őt bízni az ítéletemben, ha a háztartással kapcsolatban kellett dönteni.  

Egy szép napon megérkezett Mark Cross, és én elégedetten vettem tudomásul, hogy vonzóbb, mint a fotón, amit Burt Barrett mutatott nekem. Feltett szándékom volt, hogy egymásba bolondítom Marshát, és  az autótolvajt. Ha kell, akár le is fizetem, hogy csapja a szelet a nőnek.

Az eredeti elképzelésem azonban nem valósult meg. A két ember egyáltalán nem szimpatizált egymással, sőt, egy nap arra lettem figyelmes, hogy Mark engem fixíroz a szeme sarkából. Belegondoltam a helyzetünkbe, és rájöttem, hogy Marsha fele annyira sem ostoba, mint hittem, és esze ágában sincs egy frissen szabadult börtöntöltelékre lecserélni az én megbízható jövedelemmel rendelkező férjemet. Én sem vagyok ostoba, és eleinte nem hittem, hogy ez a negyvenes, jókiállású férfi épp engem kíván az ágyába. Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy ha szerepet játszott, hát akkor remekül alakította a szerelmest, aki első látásra belehabarodott munkaadójába, mert egy idő után kezdtem hitelt adni a szavainak. Nem lehet ezért elítélni, annyira nőnek akartam érezni magamat, annyira akartam, hogy egy férfi izgatónak találjon, annyira vágytam rá, hogy valaki rajongjon értem...

Néhány nap elteltével az én jóképű kertészemet már nem is szívesen adtam volna Marshának, sőt, magamnak akartam. Őt is, és a férjemet is. Az egyiket az ágyamba, a másikat pedig anyagi biztonságom érdekében az asztalomhoz. Csakhogy a kettő együtt nem ment, sajnos külön sem, a férjem kétségtelenül nem velem kívánt élni. Mark még nem volt a szeretőm, John pedig lassan már nem volt a férjem. Napról napra távolodott, és éreztem, hogy rövidesen eljön a nagy beszélgetés ideje. Készültem rá. Akkor már egy másik terv fogant meg az agyamban, és tudtam, hogy nincs más választásom, ha el akarom kerülni az elhagyott, lelki nyomorba döntött nő szánalmas szerepét. És eljött a nap.

Markot megkértem, hogy teljesítse egy régi vágyamat, készítsen helyet egy kerti padnak, amit olyan régóta szerettem volna a kertbe, ássa ki a helyét a bukszus bokor tövében. A férfi szorgalmasan ásott, még akkor is ásott, amikor John hazaért, és komoly képpel azt mondta:

-       Nora! Beszélnünk kell! Ülj le kérlek!

Én szó nélkül leültem, ő nem sejtette, hogy én tudom, mi következik. Azt sem sejtette, hogy én tudtam azt is, hogy a beszélgetés után mi következik…

Másnap reggel sikoltozva hívtam fel a rendőrséget, hogy csupa vér a nappali, nincs egy talpalatnyi hely, ahol ne lenne vörös vér, vér, vér, vér…

Még akkor is sikoltoztam, amikor a rendőrök megérkeztek. Meglepetten konstatálták, hogy valóban mindenütt vér vöröslik, holttestet azonban nem találtak. Csak valószínűsíteni lehetett, hogy emberi eredetű, illetve azt is csak gyanították, hogy ez a rengeteg vér a férjemtől származik, tekintve, hogy azt vallottam, tegnap nem érkezett haza addig, amíg én ébren voltam.

Mindezt annyira zaklatott állapotban mondtam el, hogy beszállítottak a megyei kórházba. A házat lezárták. Engem próbáltak kihallgatni, de néhány napig az orvosok nem engedték, hogy vallassanak. A férjem tetemét továbbra sem találták, ugyanakkor bebizonyosodott, hogy a rengeteg vér tőle származik, ezt igazolta a DNS vizsgálat.

Feküdtem a kórházi ágyon, alig egy hónappal azután, hogy megtudtam, John el akar hagyni. Sajnáltam szegény Markot, hisz annyira kedves volt hozzám, mégis elvitték a rendőrök, talán örökre börtönben fog rohadni… Ki mást gyanúsíthattak volna? Egyedül neki volt rovott múltja a közelben. És őszintén szólva, amikor már meg tudtam szólalni, elmondtam a rendőröknek, észrevettem, hogy a kertészem szemet vetett rám. Bevallottam azt is, hogy nekem tetszett ez a vonzalom, de természetesen soha nem hagytam volna el a férjemet, Mark azonban elég erőszakos szerelmesnek bizonyult, és gyakran emlegette, hogy megöli Johnt, ha úgy ér hozzám…

Úgy tűnik, hogy ennyi elég volt a nyomozónak, mert azonnal megbilincselve vezették el a nyomorultat. Borzasztóan sajnáltam, annyira jólesett a rajongása, még ha nem is a szépségemnek szólt. Csak azt bánom, hogy egyszer sem engedtem a csábításnak, és egyszer sem engedtem az ágyamba… egy szenvedélyes csók volt minden, ami köztünk történt, és bevallom, hogy felforrt a vérem az érintésétől, de akkor nekem már más elképzeléseim voltak a jövőmről. Eszembe sem jutott volna egy bukott autótolvaj szeretőjeként tengetni az életemet…

 Most itt ülök a padon, aminek Mark kiásta a helyet, és a történtekre gondolok. Nyilván kitaláltátok, kedveseim, hogy én öltem meg a férjemet. Amikor azt mondta, hogy üljek le, mert beszélni akar velem, megtettem.

-       Nora, mondanom kell valamit – mondta és kínban volt, láttam rajta, hogy a háta közepére kívánja ezt a beszélgetést.

-       Jól van John, de előbb hadd hozzak magamnak egy kis vizet, rendben? – kérdeztem, és kimentem a konyhába.

Kivettem a fiókból a legnagyobb, leghegyesebb kést, és visszamentem a nappaliba. John hátal állt nekem, én odaléptem, és tiszta erőmből belevágtam a kést a hátába, oda, ahol a szívét sejtettem. Aztán kihúztam a kést, ő pedig megfordult, nem szólt, csak nézett rám. Hitetlenkedve, értetlenül…

Akkor a mellébe is beledöftem, aztán döfködtem, döfködtem, döfködtem, addig szúrtam, amíg mozgott…

Húh. Még most is kiráz a hideg, ha eszembe jut, hogy milyen könnyen betaláltam a bordák közé, milyen könnyen becsúszott a kés a húsába, a szívébe…

Most már örökre az enyém marad… itt van ám a pad alatt. Mondhatni két szék közül a pad alá esett, de hát nem esett, és tettem oda. Belehúztam egy zsákba, aztán elvittem éjszaka a gödörig. Egy réteg földet szórtam rá, majd a padot fölé állítottam, és körbe betemettem a maradék földdel. Kavicsot szórtam rá…

Flower hazajött a temetésre. Szomorú kék szeme merő könny volt, amikor észrevette a padot.

-       Ez itt volt már régebben is? Nem is emlékszem rá mikor tettétek ide…

-       Nem drágám, ezt apád emlékére állítottam, annyira szeretett volna egy padot a kertbe – mondtam.

Flowerből kitört a sírás, lerogyott a padra, és ott zokogott jó ideig.

Gyakran bemegyek a megyei börtönbe. Meglátogatom Markot. Ő nem tudja, hogy én juttattam ide, csak bizonygatja nekem, hogy nem ő ölte meg Johnt, én pedig mindig megnyugtatom, hogy tudom, tudom… A rendőrök megtalálták a gyilkos kést Mark ujjlenyomatával, persze, hisz aznap megkértem, hogy ezzel a késsel vágja fel a félig fagyos húst az ebédhez, mert én nem bírok vele. Természetesen a mosogatáshoz használt gumikesztyűmben vettem kezembe a kést, amikor Johnt leszúrtam. Így szegény Markot életfogytiglanra ítélték, de azt, hogy hová rejtette a holttestet nem tudták belőle kiszedni. Ő is az enyém, örökre…

Még szerencse, hogy ti nem tudtok elárulni, pipipipipi… pipipi… gyertek csak, itt van még egy kis morzsa… pipipipipipi… de szépek vagytok, kedveseim, na, egy kis magot? Pipipipipipi…