A sas másképp repül
Reggel arra ébredek, hogy a sas másképp repül, mint eddig.
A Föld izzik alattam, kapkodnom kell a lábamat, ha nem akarom, hogy szénné égjen a talpam.
A Nap ereje megtízszereződött.
Hová bújhatnék?
A talaj forró, a levegő, akár a tűz.
A fű fekete, elégett kóc, a fák kopaszodnak.
Víz.
A víz alá menekülhetek, a hűs habokba, az majd megvéd a hőtől, és a csend, ami körülfon, ha belemerülök, az kell nekem, ami vágyálom, a víz alatt nincs levegő, megfulladok…
Füst van.
A tüdőm kiszakad, az a mihaszna tüdő, miatta nem élhetek a víz alatt!
Kapkodom a lábaimat, riadtan nézem a trappoló sereget, ők is jönnek, ők is menekülnek, én mégis egyedül futok, mindenki a saját életét menti, mi így élünk, nálunk ez a törvény, ha nem tartod be, meghalsz.
Nem sajnálok senkit, csak mentem az irhám, ó, mennyire ragaszkodom hozzá!
Bármerre kémlelek, füst, hamu, parázs, elégettek, otthagyottak, és a sas alacsonyan száll.
Hirtelen árny borul a tájra, egy dörgő hangú madár eltakarja a Napot, és megérzem az esőt.
Vízfüggöny zúdul a testéből, éltető, hűvös, eloltja körülöttem a parazsat, bőrig ázom, de nem számít, végre le tudom tenni a lábaimat egyszerre is.
Tocsogok a fekete lében, ugrálnék örömömben, megmenekültem.
Ekkor csap le a sas.
A karmába kap, nincs nehéz dolga, nem védekezek, csak hagyom, hogy sorsom beteljesedjen.
És repülök a madárkirállyal, repülök, ki a füstből, ki a vízfüggöny alól, el, ki tudja, hová, a sziklák felé, ahonnan nincs menekvés.
Nem mozdulok.
Ma a sas másképp repül, egy kóbor szellő égett szagot hoz felém, beletörődök a végzetembe.
Egész életemben előle menekültem, most azonban… most félelmetesebb ellenség terelte el a figyelmemet.
Óvatlan lettem.
Ostoba, ostoba… de nem vagyok dühös, csak csalódott.
Ennyi.
Váratlanul lazul a karmok szorítása, kinyitom a szememet, repülök, de már a madár nélkül, eszmélek, nem repülök, zuhanok.
Miért engedett el?
Nagyobb prédára lelt?
Zuhanok.
Hát akkor így.
Talán jobb is...
|
|