A rakodópart lépcsőjén álltunk,
ezt a vén folyót csodálva.
Nyár volt,
ezernyi sugárral ragyogott ég,
a hőség,
megtámadta a vizet,
és egyre itta a páracseppeket.
Nem szőke volt,
csak szürke a folyó,
álmosan ballagott,
mint töpörödött öreg ember,
fáradtan bandukolt.
Míg végig folyt a városon,
néha fel-fel nézett,
a Dóm páros tornya ilyenkor,
maga volt az igézet!
De a város két hídja is,
folyton-folyvást várja,
Bertalan, férfiasan tekint,
a hűséges barátra.
A Régi Híd szeretettel nézi,
hallgatja, ahogy locsog,
mint piacon az öregasszonyok.
Hirtelen a szellő,
halászlé illatát sodorja,
nem szabad kihagyni,
de az óvatosság nem árt,
ne vidd túlzásba az erős paprikát.
Ha mégis birkóznod kellene vele,
Később jusson majd eszedbe,
bár nagyon erős volt,
de mégis oly finom heve, 
a Napfény városában főzött,
tűzpiros halászlé leve.