Az éjszaka, csendesen meghúzódott a kórtermekben, a folyosón.
A nővérke halkan, – mint mikor egy pihe földre hull – járta körbe
az osztályt. A kétágyas szobában, csak egy fiatal nő feküdt.
Katalin majdnem becsukta az ajtót, mikor meghallotta a szipogást.
Leült a beteg ágya mellé, és megkérdezte;

- Fájdalmai vannak? - A nő rázta a fejét, és közben zokogni kezdett.
- Ilyen nagy a baj? - A válasz, most egy bólintás volt.

Sejtette, hogy betege a műtéte miatt van kiborulva.
- Akar beszélgetni?
- Tegeződhetünk? - kérdezte a beteg.
- Hát, persze! - Mosolygott rá.
- Miért keseredtél el így?
- A férjem biztosan el fog hagyni, de én abba belehalok! Tudod a
műtét miatt nem lehet gyerekem, és ő szeretne...
- De van egy kisfiatok! Láttam, mikor jöttek hozzád!
- Nagyon szeretem a fiam, de ő a férjem első házasságából született.
Az anyukája meghalt. Én a második felesége vagyok.
- De ez nem elég ok a kétségbeesésre! - Válaszolta Kati.

- De igen, - suttogott lemondóan.
A férjem is, én is nagycsaládban nőttünk fel, legalább három közös
gyereket terveztünk.
Nem is vagyok teljes értékű ember, nem is vagyok teljes értékű nő,
nem is vagyok igazi már - és újra zokogni kezdett.

/Katalinnak az jutott eszébe, hogy ő is min ment keresztül, a műtéte
után. Nekik két gyönyörű gyerekük volt, és mégis azt mondták neki
- elhagylak, mert az a másik, még tud nekem gyereket szülni.../

Megsimította az asszony haját, halk nyugtató hangon beszélni kezdett.

- Most mesélek Neked, de csak Neked! A betege csodálkozva nézett a
könnyein keresztül.

- Igaz mese, figyelj nagyon. Volt egyszer egy férfi, akinek megműtötték
a feleségét. Este mikor indult haza a klinikáról, megállított  a folyosón.

- Beszélhetnék Önnel? Lenne rám ideje? A feleségemről lenne szó.
- Szívesen meghallgatom! – ígértem neki.

- Nőgyógyászati műtéten esett át. Látom, érzem a szorongását, a félelmét,
de nem vagyok a szavak mestere. Nem tudom, hogy értessem meg vele,
nincs mitől félnie. Már próbáltam, de félreértett, és azt kérte, várjak! Csak
otthon mondjam el, amit szeretnék mondani.
De látom, egyre rosszabb a helyzet, már alig-alig mosolyog, - és mindig
könnyes a szeme.
A fiam szinte imádja, anyjaként szereti. Féltem Őt, szeretem! Beszélne vele?
Megtenné? Ugye nem haragszik , és megérti a kérésemet?
- Értem bizony! Mindent megpróbálok! - Ígértem meg a férjnek.
Végül pedig úgy döntöttem, hogy a beszélgetésünket, - elmesélem neked.
Ugye te is érted?

Közben figyelte a beteget, .akinek sápad arca lassan visszanyerte a színét,
és könnyein át, megszületett egy boldog mosoly. Egy olyan igazi.

- Na, hogy tetszett a neked szóló mese? - Kérdezte.
- Köszönöm neked! - Súgta a fülébe, és hatalmas puszit adott, az arcára.

Szemében pedig ott ragyogott, a jövő ígérete, újra megtalált boldogsága.