Zizegő, hóeséses éjjel
kandalló fénye festett árnyakat.
Pattogó szikrák meséltek,
míg ők,
a falon járták táncukat.
Parazsak alatt öreg zsarátnok,
vén diófa hasábja meséli,
mi mindent látott.
- Aludj sajgó szívű barátom!
Mire mesémnek vége,
engem is elér az álom.
Emlékszem ezer csodára,
csókokra,
fájdalom szavára, a kínra
mert kérgembe vágott a bicska.
Emlékszem sok nagy havazásra,
gyerekkacajra,
Szilveszterek zsivajára,
holdfényes nyári éjszakákra,
a diószüretekre,
viharok szavára.
Mikor először nyílt alattam hóvirág,
azt hittem örök az élet,
de egy ember nagyságú fa is téved.
Villám hasított végig hátamon,
mikor kivágtak,
már nem volt fájdalom.
Lassan füst és hamu leszek.
De amíg élek átadom a meleget.
Egyre ritkábban pattogott,
őszülni kezdett a lángja.
A kandalló fénye lassan sírni kezdett,
De maradt még hasáb vigasznak,
a téli éjszakákra.