A vágy

A Csend falán apró sóhajok
tőrnek utat maguknak.
Érintésük úgy ölel,
mint némaságot a szavak.
Csendes erőszakossággal,
feloldják a köveket,
lebontják az éji szövetet
Kérő bársonyával,
ajkamat érinti lágyan,
és suttogása dallamában,
mint harmatos eső,
éltető varázsa,
csókod zuhan a számra.
A Vágy virága lassan életre kel,
csókodra testem,
öleléssel felel

Alszik a Vágy

Most alszik a Vágy
álomba szenderülve.
De itt hagyta némán,
a meghittség szavát.
Ölelkező lelkünkben
hárfa húrján zengő,
szerelmes dallamát.
Mikor a válladra
hajthatom fejem,
mikor csak fogni
akarod a kezem,
mikor ölelésed,
lágyselymű bársony,
mikor csendes nyugalom
fekszik velünk az ágyon,
mikor egy sóhajnyi csók
lelkünkben kincset ér.
Hálát adsz az égnek,
ezért a Szerelemért.