Lassan borul az éj a fényre,
csak gyertyalángok zizzenése,
lobogva égő tánca,
akarnok hévvel jelzi,
emlékezünk.

A sírokon táncoló árnyak
megsimogatják arcodat,
mint védő karok ölelnek át,
vagy melléd ülnek a padon,
és te mesélni fogsz…
tudom.

A szavak csöndesen gurulnak,
suttogásba burkolóznak,
néha zokogás rázza őket,
hangjuk forrása fakad ajkadon,
benne a ringatózó
fájdalom.

Gyermek mesél a szülőnek,
anya ringatja, korán született,
most mégis karjában érzett
sosem feledett gyermekét,
sírva dúdol vele altatót
a szél.

A gyertyák csonkig égnek,
dacosan ellenállnak a szélnek,
már üres, de az üres temetőben
egyedül állnak, utolsó
lobbanással fejet hajtanak a
halálnak.