Még szerettem a telet,
de már vágytalak.
Miattad küldtem egyre távolabbra.
Ki az újjászületés hatalma,
szerelem bölcsője,
a kezdődő élet vagy maga -
annyira akartalak,
mint eddig még soha.
Ezernyi fényed káprázatát,
a simogatásod mitől úgy érzem,
nem fáj az idő,
könnyűvé teszed a lelkem.
Szeretlek nagyon!
Heves ölelésed,
pírt fest arcomon.
Letéped a kabátot rólam
langyos tenyereddel,
ahogy végig simítasz blúzomon.
Mikor szoknyám ráncait emeled,
már nem vegetálok,
hisz benned élek …
Óh... te csalfa!
Mire észre venném,
már messze jársz,
de hallom suttogásásod,
- Jövök nem sokára hozzád,
Vissza várj..várj..várj..
Várni foglak nagyon,
de szerelem nélkül nem élhetek,
Nevezz csapodárnak,
de én már a nyarat akarom,
és most vele vétkezek.