Az utolsó fellángolás


Az ablak függönye, kecsesen lebben
mint szellemek árnya libben a ránc,
az emlék életre kelti a sóhajt,
oly sokszor fakasztott benne a vágy.

Hirtelen előtte kedvese arca
rajta a mosoly csöndes varázs,
nyújtja a két kezét szerelmes hévvel
már karjában ringatja az éji csodát.

Szeretlek! súgja, de a hangja nevet.
Úgy hiányoztál, mint harmat a rétnek,
a havazás karácsony éjjelének,
vagy tavaszt köszönteni a hóvirág.

Forró nyarakban felhő vagy az égen,
kandalló melege tél hidegében,
gyertyának lángjából libegő tánca,
szürkületi ének, éjszaka álma.

Izzik a vágyuk, mint zsarátnok éden
ringatja testüket ezernyi fényen,
tomboló a mámor. felsír az élet,
miért őt választod, még én is kérlek.

Mert ő a fényem, angyalom az égen,
enyém volt teste, szerelme egészen.
Vén vagyok, és betegen ágyba zárva,
ő az én hercegnőm álmaim vágya.

Ma elmegyek vele, nem maradhatok,
súlyos vagy már nekem, összeroppanok.
Itt marad üresen lelkemnek háza,
jöjjön a máglya, lobogva a lángja..