Felhőkön áttörő sugár
fölénk borult, és átölel.
Lelkünkben a nyugalom,
lassan életre kel.

Hogy mondjam el,
mi az mi fáj nagyon.
Az élet úszik a habokon,
Dübörgő hullámok,
gonosz, szürke fénye, úgy
csillogott , mint a csillagok,
és ezernyi üveggolyó súlyával 
azon a kevésen, araszolt.
Rájuk rontott hivatlanul,
és már uralta a házat.
Rombolt és pusztított,
éhsége fokozta a vágyat.
Enni, enni enni, - ez
dübörgött vizében.
Mire megnyugodott, és
elverte éhét,
otthonok dőltek halomba,
szétázott bútor és kabát,
tönkrement az elvetett élet,
halálra ítélte a jószágok hadát.
Akkor kezdett sírni a
kétségbesett szegénység.

Felhőkön áttörő sugár
fölénk borult, és átölel.
Lelkükben a nyugalom,
lassan életre kel.