Milyen az emberi lélek,
kitárom, megmutatom néked
lásd, ez vagyok és ilyen maradok.
Számtalanszor jut eszembe,
mennyi érzés jutott nekem.
A végtelen szeretetükből
mennyit kaptam, .
és adtam én is szívesen.
.
Mikor megszorította kezem,
becsukta szemét könnyek között,
hirtelen reá zuhant a fájdalom,
lelkébe félelem költözött.
A fájdalomcsillapító varázslata
mely rohant a vénákon át,
nem tudta megelőzni, de kiütötte
megbénítva a kínt, egy délelőttön át.
A depresszió ágyba szögezte őket,
de feloldotta a szó hatalma,
néha elég volt ha hallgattam
és ő mesélt csödesen.
Volt hogy én meséltem, és
közben egy mosoly szült nekem.
Karját sem bírta emelni,
de én örömmel lettem a “keze”
s neki fényesen csillogott szeme.
Hősök voltak, gyötörte sokszor
őket, roszzindulatával a kór.
De megértő, jó emberekként
hálásan, szeretettel fogadtak,
ragyogott az öröm arcukon .
Ha mégis néma csöndben voltak
varázsolhatott a szó - Uraim,
hölgyeim kaphatok egy félmosolyt?
Ez a rövid kérdés mindig hatott,
s mikor visszakaptam, megsíratott.
Alig mosollyal gondjaim miatt, de
lekiismeretesen tettem dolgomat.
Már az ajtóban álltam, és egy
"nővérke" - úgy ért utol, azt éreztem
ez most komoly –
