Tudod, mikor leszáll az éj és sötétlik a csend,
Kispárnám szorítom, hogy ne fájjon idebent
Az a magány ami rám tör néha kíméletlenül,
Mitől a szív lassulva ver, míg álomba merül.

Emlékeim halmazától megszépülnek az estek,
Mikor egy, egy pillantást az asztalon felejtek,
Hol fényképről mosolyog két fényes szempár,
Tudatva, hogy véges időnk olyan hamar eljár.