Mondd! Tudsz e majd szeretni éji szürkületkor,
Mikor a körülfonó félelem hint rám sötét árnyat,
S mikor a falak némasága szívemben rejti el,
A könnyező imákba fogant börtönbe zárt vágyat?
Mondd! Ölelnél e téli fagyban, ha dideregve fázom
És ajkamon a jégcseppek könny ízűvé válnak?
Csókolnál e gondolatban felszakadó sóhajként,
Melyek a lélekben lapulva még oltalmat találnak?
Követnél e szerelemmel az álmok szigetére,
Hol a szóban rejtett gondolat is mosolygássá éled
S a lávatűzként terjedő szenvedélyérzésben
A nem hamvadó lobogás tán sosem érne véget?
Ott lennél e fényvándorként, a legutolsó percben,
Ha már a homályt sejtő égen csak ködfelhőket látni,
Mert a földre hulló csillagok közt a legfényesebbik
Egyszer féltő karjaidban fog szürke kővé válni?
