Összegyűjtöm magam köré minden emlékedet.

Féltve őrzött szavaid, melyek nekem szólnak.

A lágyan felcsendülő, halkan búgóhangokat,

Melyek bánatéjszakákon holdkönnyeket ontnak…

Enyém lesz a dallam, mely éjnek puha selymén,

Hozzám küldött vallomásként szívemig hatol.

S az, az ezernyi jelbeszéd, mely otthonra találva,

Ott szunnyad párnámon, hol magányom dalol.

Nem feledem soha azt a megígért reményt sem,

Mely hosszú hónapokig csendben vár majd arra,

Hogy megálmodott gondolatként életre keljen,

A Szenvedélyből fogant szerelem hatalma.