Nézd a fákat kedves,

mind, egy külön élet,

hűvös lombjuk között

pici madárfészkek,

melyek úgy ringanak

a hajladozó ágon,

mint vízharmat cseppje

a kizsendült fűszálon.

Halkan lépkedj, nagyon halkan,

mókus szalad az árnyoldalban,

jaj, de fürge, apró lába,

sosem érnénk a nyomába,

pedig milyen szép és jó is lenne,

ha nem félne a közelembe.

Gyere fussunk, ott egy pázsit,

közte színes pipacs látszik,

melynek szirmán eső nyoma

s benne, ázott virágpora.

Mennyi ledér kis pillangó,

kecses szárnyú, táncot ropó,

szivárványon átmosolygó,

nyáralkonynak csókot adó.

Hajoljunk le mind a ketten

látod még a szél sem rebben,

eltűntek a bús-fellegek,

s így lett a nap újra kerek.

Hallgassunk hát lágy muzsikát,

a természet szívdallamát,

melynek tiszta-vizű forrás álma,

tündérkertek palotája