Már túl messze jársz fenn a csillagokban!
Hiába nézem kitartóan azt a kéklő eget.
S hiába lesz forró nyár a télbe hajló idő,
nem látom meg többé fényes tekinteted.
Pedig olyan erős akarattal szorítanám újra,
Ködfoszlányba suhant hitet adó kezed.
De túl távol vagy tőlem, sosem érném el,
a te világodban rejlő titkos képzeletet.
Csak egy gondolat kell s nincsenek
határok.
Egy érintést érezni mit itt hagyott
a szíved, hisz régi apró tárgyaktól emlékek élednek,
melyek felidézik bennem legszebb perceidet.
Gyarló ember vagyok, s mindig vádolok.
Miért lehet ott az a jeges szívű halál,
hol tiszta fény vigyázza igaz álmotok?
