Legszomorúbb gondolatom akkor suhan feléd,
Mikor hegedű sírja el a lágyan szóló zenét.
S mikor fájdalom oson át a húrokon,
mert a felzokogó vonó eltörik a dallamon.
Mikor magányomban könnycseppeket ejtek
Mert nem érlek el sehol, pedig mindenhol
Kereslek,
Akkor egy percre megdermed a szív,
de a benne rejlő erő még lángparazsat szít,
S mágnesként vonzza ajkadról a percet,
Mert amit irántad érzek,
Valami olthatatlan tűz, éhvágya a testnek,
melyben forró vágyú nappalok
védik a szerelmet.
Tudod,
Visszafognám magam, de én-túl gyenge jellem,
Öntudatlan lelkem szenvedélyben rejtem,
hisz lemondani rólad már sosem lennék képes,
ezért hát míg élek- így szeretlek téged.
