Olyan sután szeretlek, mint egy árva őzgida,
Kinek nem volt barátja, sem anyja, sem otthona.
Ki nem tudja, hogyan kell megvédeni önmagát,
Mikor démon hangja zsongja a kóbor szív dallamát,
Mi felszínre hozza a fojtogató érzést,
Melyben annyi, fájdalmat rejt a félbehagyott kérdés.
Hogyan szeresselek, tisztán és szabadon?
Nem sértve a múltat, mely áttör a falakon?
Hogy ne ejtsek könnyet, ha arcvonásod látom,
Ahogy simogató fény lesz a megvetetlen ágyon?
S elringat minden éjjel, mint egy gyereket,
Kit túl régen elhagytak az égi Istenek.
Fogadj el hát így, amilyen most vagyok,
Szorítsd ezt a testet, melyre sokszor ostor csapott.
Ne hagyd kihűlni az öröktüzű lángot,
Mely valaha egy szikrából gyúlt és most felparázslott.