A bíbor rózsa

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ősz hajú, délceg férfi volt, akin nem fogott az idő nyoma. Szépséges felesége nagyon szerette őt. Mindenük megvolt, amiről csak álmodni mertek. Kincseskamrájuk tele drágakövekkel, igazgyöngyökkel és temérdek arannyal. A király, és a királynő mégsem voltak boldogok
Nem volt gyermekük, és hiába szerettek volna, nem adatott meg nekik ez az öröm.
Szomorú volt az ország is, látva a királyi házaspár boldogtalanságát.
Szerettek volna segíteni az alattvalók, ezért elmentek a közeli erdőben lakó, magányosan élő javasasszonyhoz, hátha gyógyírt talál a bajra. Az agg asszony alig járt már, ereje is fogytán volt, de mivel szerette a királynőt, úgy gondolta, utolsó erejével még megpróbál segíteni. Készített egy mindenféle bűbájból összekevert varázsitalt. Azt mondta a tanácsot kérőknek, hogy ha ebből a főzetből iszik a királynő, akkor születik neki egy leánygyermeke. De jól gondolja meg mit vállal, mert a kislány úgy  fog megszületni, hogy egész életében nem fog látni, sem beszélni.
Sosem fogja megismerni a szüleit addig a percig, amíg valami nagy-nagy csoda nem éri a kislány szívét. Még azt is mondta, ahhoz, hogy a kislány életben maradjon, mindennap egy szál rózsát kell vinni a szobájába a királyi kertből. Ha mégis kimaradna egy nap, rózsa nélkül,
akkor a hercegnő azon az éjjelen meg fog halni.
Nosza, szaladtak is a szolgák a királynőhöz, és elmondták neki az egész történetet. Az asszony úgy gondolta nincs semmi veszíteni valója, és ezzel a tudattal, egy kortyintásra megitta a bűbájos italt. Nem is gondolkodott akkor a jóslaton, és nem vette figyelembe a következményeket sem. Kilenc hónap után, valóban megszületett a várva várt gyermek. Csodaszép kislány volt, aranyszőke, hullámos hajjal, mely fürtökben simult mosolygó arcára. Törékeny teste az alabástrom tört fehér színére hasonlított. Hatalmas ünnepséget rendeztek születése tiszteletére. Már első nap hozták a királyi kertből a legszebben illatozó rózsát, és odatették a kislány bölcsőjéhez, egy igazgyöngyökkel díszített aranyvázába.Múltak a napok, nőtt a hercegnő, és egyre szépült.  A világ minden tájáról jöttek őt csodálni.
A király száz kertészt hozatott, hogy gondoskodjanak az ezerféle színben játszó rózsákról. A királynő szomorú volt, mert a hercegnő nem beszélt, nem mosolygott és nem hallotta anyja kedveskedő szavait sem. Időnként eszébe jutott a jóslat, és tudomásul vette, hogy csak így lehet életben tartani egyetlen gyermekét. Az évek hamar elfutottak. A kislányból nagylány lett. Szépsége páratlan volt a világon. A király annak ígérte lánya kezét, aki hallgatását szóra bírja és megtanítja mosolyogni a hercegnőt. Jöttek is mindenhonnan ifjú vitézek, izmos szép szál legények,
de senki nem tudta elérni, hogy megszólaljon a hercegkisasszony.
Egyetlen öröme volt a lánynak, ha a rózsakertben sétált és érezte a rózsák fenséges illatát. Mindennap lejárt a kertet megcsodálni, de mosoly még ott sem látszódott bíborszínű ajkán.
A palota túl oldalán egy elhagyatott kastély állt, gyommal teli kerttel. Néha odatévedt tekintete egy bizonyos pontra, ahol érezni vélt egy csodálatos dolgot, de magas kőfaltól, nem látta, hogy mi az. Ez a csoda lett a kedvence. Ez az elhagyatott, magára maradt, egyetlen szál virág, ami az egész hatalmas kert szerény éke volt. Ő sohasem láthatta mi az, mégis nevet adott neki. A név, Yasmin csodája volt. Azért adta ezt a nevet, mert őt is így hívták. Áttörni a beton falat sohasem tudta, hogy közelebbről érezhesse, de szívében napról napra nagyobb lett a szeretet
a csoda iránt.
Egy meleg nyári éjjelen hatalmas vihar közeledett. Az égbolton számtalan cikázó villám fénylett, és óriási mennyiségű jég esett a
szürkeszínű felhőkből.
Szinte egész éjszaka tombolt a vihar, letarolva a rózsakert összes rózsáját. A nem régen még gyönyörű, különös illatú virágok mind a földön hevertek megtépett szirmokkal. Egyetlen egy ép rózsa sem maradt az egész országban. A király és a királynő kétségbe estek, mi lesz, ha azon a napon nem találnak virágot, és nem lesz mit tenni a hercegnő vázájába. Az egész ország egyetlen szál rózsa után kutatott, de sehol sem leltek. Lassan közelgett az éjszaka. A királylány egyre gyengébb lett, és már haldoklott. A királyi házaspár ott volt a hercegnő ágyánál, és könnyeik zuhatagként folytak a lány párnájára. Szívük majd megszakadt a fájdalomtól. Már semmi kiutat nem találtak. Megfogták a hercegnő kezét, és búcsúzni kezdtek tőle. Azt mondta a hercegnő édesanyja, ő bizony nem hagyja magára gyermekét, és vele megy a
hosszú útra. A király letörölgetve könnyeit így szólt.
- Mi mindhárman egymásért éltünk, és élünk addig, amíg együtt vagyunk. Ha ez csak úgy teljesülhet, hogy más világban kell élni, akkor
oda mindhárman egyszerre indulunk el.
Zokogás törte meg a palota csendjét, még a pók is mozdulatlan volt a hálójában.
Ez alatt az idő alatt megérkezett messzi útjáról a palota mellette lévő kastély ifjú ura, aki nem régen tudta meg, hogy ez a régi kastély még a nagyapjáé volt. Az ország határához érve már ő is hallotta, hogy egyetlen szál rózsát keres az egész lakosság. Gyorsabbra vette lépéseit, és a régi kastélyhoz érve egyenesen a kastélykert felé ment, hátha talál legalább
egyetlen szál rózsát a hercegnőnek.
Éppen ott sétált a sok gaz és fűszál között, mikor kibukkant a fű közül egy bíborszínben játszó, gyönyörűen éledező rózsa. Le akarta szakítani, amikor a virág könnycseppeket ejtett és szomorúan nézett a fiúra. A rózsa bánatát senki nem értette, az ifjú férfi sem. Nem volt szíve letépni a síró virágot. Egyedül csak a hercegnő tudta volna, miért zokog a rózsa. A hercegnő, akinek ugyanúgy hiányzott az ő megszokott és megszeretett csodája, mint a csodának a hercegnő. A fiú nem tudta mire vélni a dolgot, ezért átment a királyi palotába, egyenesen a királylány
szobájába. Így szólt a hercegnőhöz:
-Kedves hercegnőm! A kertemben van egy bíborszínű rózsa, amely emberi könnyeket sír, és folyton a Yasmin nevet mondogatja. Talán
magát hívja?
Kérem, próbáljon felkelni és jöjjön velem. Lehet, hogy meggyógyul a rózsa az ön szeretetétől, és ön is a rózsa szeretetétől. A királylány ajkán mosoly jelent meg. Egyetlen szál sírni tudó rózsa van az egész országban, és ez a rózsa az ő nevét suttogja. Ez a rózsa nem lehet más, mint az ő csodája. Minden erejét összeszedve felkelt az ágyából és megkérte szüleit kísérjék a kastély kertje felé.
Amikor a rózsához ért, s közelebbről érezte azt a különleges rejtélyt, hirtelen látni kezdett. Látta a magas fű között elrejtett rózsát, amit senki nem vett észre hosszú évek alatt, csak ő érezte, hogy ott létezik valami különleges szépség, amit eddig a percig nem tudott, hogy mi az. Most rájött, hogy ez egy olyan rózsa, aki emberi könnyeket sír a azért, akit szeret. A királylány lehajolt
a rózsához és így szólt;
- Te gazban nőtt rózsa, ki egyetlen vigaszom volt, most miért sírsz?
Itt vagyok és leszek neked. Nézd, megsimítom bársony szirmod, és megígérem, hogy soha nem hagylak el! Jeges vihar nem bírt veled, életben tartott engem is a szereteted. Most már minden nap itt leszek, és dédelgetlek, csodállak. Megtanítottál beszélni, látni. Megtanítottál az élet szépségére. Értem nőttél magasabbra a gaznál, hogy életemet mentsd,
hogy illatodba rejts.
A boldogság szárnyra kelt, s a rózsa nem sírt többé, mert, ahogy ráhullott a királylány könnye, már tudta, hogy aki szívén viselte a sorsát
idáig, többé soha nem hagyja magára.
A hercegnő körülölelte az elhagyatott kert egyetlen ékét, és a mellette zöldellő fű is tisztelettel meghajlott a virág előtt. Soha többé nem nőttek fölé. Így maradt ez a bíborszínű rózsa, a régi kert egyszerű, de annál csodálatosabb szépségű, szeretetet illatozó rózsája.