Megőrzöl e akkor is, ha fényét vesztett csillagként
Érdes felülettel simulok meleg tenyeredbe?
S mikor múltidéző szavaim sárgult lapok között,
Szégyenkezve bújnak elő némán szemlesütve?
Vagy tán észre se veszed a többi fényes kő mellett,
Hogy rideg lett számodra a szürke kavics könnye,
És nem hatja meg többé szíved, ha homályossá vált,
Annak az elhalványult kődarabnak kristálytiszta tükre?
Óvsz e majd, ha nem repül már a képzelet sem messze,
És csak árnyékát sejthetem az egykor tűző napnak?
Vársz e majd olyan hévvel, ott a régi nyárfák alatt,
Mint mikor lángja gyúlt bennünk a nyári pirkadatnak?
Tudsz e majd szeretni, ha már nem érdemlem hited,
Mert eltékozlom akaratlan azt a földi boldogságot,
Mit kéz kezemben nyújtottál, mint egy olthatatlan lángot,
Hogy széppé tedd vele ezt a forrongó világot?
Szeretlek téged, bárhogy is érezz! Most és mindörökre!
Mert itt belül ez a szív, olyan, mint egy nyitott könyv,
Gondolatot továbbít, de az érzések ott maradnak benne.
Szeretettel ajánlom ezt a verset Katikának és Jánosnak a végtelen szeretetükért.
