Tudod, már, nem tudnék nélküled létezni és élni.
Túl mély az a gyökér, mellyel lelkedhez fonódom.
S az- az erős vaskapocs, mely összezárja szívünket,
Mindennél erősebben szorít, ha árny ül a falakon.
Halk szavú sóhajjal ringatom mély álomba magam,
Néha könnyeket sírok, vagy éppen mosolyt rejtek,
Mert az életem olyan, mint egy valós kalandregény,
Melyben öntudatos léptekkel hordom a keresztet.
Űzném magam elől a békésen szunnyadó gonoszt,
Hajtanám a démont, mi oly sokszor pokol tüzén éget,
De érzem régi erőm fogytán és lassan rá kell jönnöm,
Mindaz, mit szeretnék, bűnné váló- imába fúlt vétek-
Tudom, választani kellene, de nincs már okos döntés,
Nincs józan ítélet, csak egy belülről jövő furcsa érzés,
Mely azt súgja, nem lehet hagyni a jelenboldogságot,
Akkor sem, ha tört üvegből áll össze a múltkísérő emlék.
