Hűvös ez a reggel! Olyan furcsán dobban meg a szív.
Talán az ősz első jele az, mitől lelassul egy percre?
Vagy inkább a képzelet játszik elmúlást a nyári levelekkel
Ahogy búcsút intenek könnyesen a fákról leperegve?
Lesz-e még tavasz? Hajt e még rügyet a vén tölgyfa ága?
Vagy ősz után a zord tél fagyos tekintete jégpáncélba zárva
És kristálycseppjeivel csillagformákat hintve testemre,
Forgószélként felkapva repül velem deres otthonába?
Nem tudom mi vár rám s mi az, amit elbír a töredezett lélek.
Lehet, hogy egy nap ívben repülve az ég felé kitárja szárnyát,
Mely szabadságot adva messze repíti a földi pályájától
S egy másodperc alatt már az égben keresgéli csillagközi útját.
Sajnálom mindazt, amit itt kell hagynom, s miből nem vihetek
Magammal csak néhány lélekgondolatot, mit megőriz a tudat,
De talán emléked elkísér, mitől nem érzem annyira a fájdalmat,
Mikor ez a földbe hantolt didergő szív lelked után kutat.