Rejtett vággyal dobbannak meg a vérző női szívek
És szerelemért sóhajtoznak a könnybe lábadt szemek,
Mert, nincs hatalom, mi legyőzi azt az ismeretlen erőt,
Mi néha oly messzire szárnyal, mint a kóbor őszi szelek.
Gondolatok sokasága sodródik a titokzatos szavakkal,
S válaszra késztetik a megfontolt, higgadt józan észt,
De mélyen hallgat kínleplében az-az összeszűkült tudat,
Mely nem győzi le ép elmével a tiltott szenvedélyt.
Szállj hát érzés szárnyaiddal és ne nézz soha hátra!
Mindig ott sorakozz, ahol minden bűn áldottan halad,
Mert amíg szilánkra hullt lelkünk önszántából szeret,
Addig mindenhol leomolnak az erős beton falak.