Hej, nagyapám, ha tudnád mivé lett a világ,
Nincs már jóízű kenyér sem, amit madár látott.
S nincs már égig érő búza sem, melynek lisztjéből
Nagyanyám sütött frissen sült kalácsot.
Nincs már cigány sem, ki szívéből játszana
És elmuzsikálná neked, hogy a darumadár hol jár,
Mert tudom, úgy szeretted hallgatni déli nótaszókor,
Mikor kótyagosan hazatérve féltőn simogattál.
Nagyanyám még könnyet ejt, ha fényképedet nézi
És visszatekint rá egy szép szál, deli legény,
Kinek élete olyan volt sok szépasszony csókjától,
Mint a mesékből kilépő bűvös kalandregény.
Nem tudom látod-e, hogy én most milyen vagyok,
Hisz már akkor elhagytál mikor gyermek voltam,
De hidd el lelkemben ma is élénk igaz szereteted,
Melyből felnőttként is csak szépeket tanultam.
Egyszer majd találkozunk ott a csillagokban,
Hol újra unokaként foghatod ráncossá vált kezem,
Mert tudod, hogy a zord idő nem állt meg felettem,
De rád gondolva gyermeki még megdobbanó szívem.
Néha elmegyek hozzád, és te szótlanul hallgatsz,
Pedig annyira szeretném, hogy újra mesélj nekem,
Úgy, mint akkor régen, mikor öledbe ültettél
És tündérré varázsoltál, mitől felcsillant a szemem.
Elbúcsúzom nagyapám most ezzel a verssel,
Lehet, hogy pont mellettem állsz és látod is kezem,
Ahogy megremeg a sorok között, mikor vágyam súgja,
Milyen jó lenne, ha a mindenség visszaadna nekem.