Fáradt már a lázadó szív! Fényét sötét árnyak lepik!
Ifjúkori lüktetését régen elvesztette.
Néha lelassulva dobban s akkor arra gondolok,
Talán így kell ennek lenni, ez az élet rendje.
Rideg árnyként kúszik mellém a szikár arcú éjszaka
S én megrettenve látom, hogy mily rövid az élet,
Melyben a bizonytalan holnap csak kétség és félelem,
Hol vasbilincsben álmodik a fel-felsíró lélek.
Tudom, egyszer indulnom kell földi otthonomból,
S ezért folyton itt él bennem egy megoldatlan kérdés,
Mi lesz, ha egyszer végleg megcsorbul a hitem
És nem találom utam során a következő lépést...
Mi lesz, ha nem szólal újra a szív dallamának húrja,
S nem nyer csatát a pengeéles zord halál felett,
Mert a gyengülő akarat már nem védi meg önmagát,
Mikor a ködfátyolban rejlő jelen jégszilánkos lesz.
