Lassan jégkristályba zárulnak az őszi levélálmok.
A platánfa kérgét magához öleli a rőt vörös avar
S míg a deres tél elringatja a kegyvesztett világot,
A lángszerelmű nyári varázs már hópelyhet takar.


Én csak akkor érzem igazán a derűs melegséget,
Mikor átölel karod, és hozzád bújok csendben,
Mert abban a halhatatlanná vált kedves pillanatban,
Óceánt szel erejével a szabadszárnyú szellem.

Én csak akkor vagyok boldog, ha szorítod a kezem,
És nyomaidban lépdelve egy felé visz utunk,
Mert bármilyen ingoványos láp köröttem az élet,
Együtt a mély szakadékból is a csillagokhoz jutunk.