A gyermekkorom emlékeit jól magamba véstem,
És mindazt a szeretetet, mit a nagyszülőktől kaptam,
Mert még ma is ugyanúgy hallom a bátorító szavakat,
Mint akkor, mikor kis ágyamon lázban haldokoltam.
Apám elhagyott. Anyám nem tudtam, hogy hol van.
Talán csak két ember virrasztott át könnyes éjszakákat
És zokogó perceket, mikor már sötét lett az ajkam.
Ők minden múló pillanatban, Istenhez fohászkodtak
Imára kulcsolt kezeikkel, hogy a holnapot kibírjam…
Lassan újult erőt és reményt nyertem az ölelő kezektől
És fáradhatatlanul erős lelkük által hitet is találtam,
S mint a mesékben egy kócos hajú, kis vakarcsból,
Mára már hallgatag, de érző szívű felnőtt nővé váltam.
Nagyapám védelmező karjában szép volt ám az élet,
Sosem éreztette vele, hogy csak egy szálló porszem vagyok,
Mit úgy sodort útjába ez a kegyet vesztett balsors,
Mint fáról hulló ősz levelet, mit a jeges szél felkapott.
Nagymamám az áldott kezű, még ma is értem ébred,
Pedig már a végtelenül sötét éjárny ott topog az ajtaján,
De mégis felcsillan ábrándozó szeme, ha arra a dalra gondol
Mit jó nagyapám énekelt.” Ember lett az én kis unokám”…

http://www.youtube.com/watch?v=H8vukxgEa48