Látom a méla arcokon, ahogy a sós könnyek
Vájatot rónak minden egyes ráncra.
Látom a pillantást, mikor számtalanszor odatekint,
A megkopott ajtóban lévő rozsdásodó zárra.
S látom az asztalt, ahol zsebkendőket szorongatva,
Régen elnyűtt ünneplő ruhában valakire várnak,
Mert zakatoló öreg szívvel, kiszáradt torkokkal,
Titkon azt remélik, eltitkolt álmaik ma is visszajárnak
S a kilincset lenyomva angyalként érkezik majd,
Annak a százszor elsírt régi napnak eltévedt csodája,
Mely újra érezteti velük, hogy az elszálló éveknek
Múltban járt nyomain, ott maradt a régi szív varázsa.
Hisz mindig van és lesz ember, ki magáról is tudja,
Milyen, ha az öregkornak csak sűrű magány jussa,
S milyen szomorú várni - mindig, mindig várni-
Az izzó kályha melegénél, a legforróbb tűz mellett is,
Fagyott magánypercek között tél jegében fázni.
Tudni azt, hogy nincs már feltételnélküli emberi ölelés,
Mert kiszolgáltatottan kell élni azokat a mindennapokat,
Melyekben oly kevés a végtelenül jól eső szeretet,
De annál több a felfokozott dühű, páncélt tört indulat.
