Sikoltanék, de csak a falak málló vakolata hullna
Némi unott közönnyel a lenn tátongó mélybe,
Mitől ugyanolyan porszagú virágillat áramlana
A cseppenként földre hulló könnyes verítékre.

Üvöltenék, hogy az elme kiadja magából a tudatot,
Mely lassan pocsolyában málló sárhordalék marad,
De minek is tenném, ha nem hallaná meg fájdalmam,
Csak a körben úszó lámpafény az éj sötétje alatt.

Védeném a gondolatban bennrekedt eltaposott eszmét,
Hogy ne váljon semmissé, ha már a szó sem élteti,
És féltve rejteném szívemben azt a kettétörött reményt,
Miben dühöngő hitem az élni akarást belepréseli.

De már csak hallgatok, mint az elcsendesült temetők,
Hol démonerők ölelnek át, mint árnysötét alakot,
Mert ők akkor válnak boldoggá és elégedett lidérccé,
Mikor az ember szűkölve sírja el az utolsó szép napot.