Nehéz a szív, ha dér lepi a tájat,
ahol oly sokszor tavaszútját járta,
szép szirmú rózsák gyöngyházait látva,
melyek szédítő szélcsókokra vágytak.

Fáj a szív, ha a tűzzé éledt lángnak,
pernyeszín marad izzó lobogása,
s régi emlékek valaha volt láza,
vízpárát könnyez a múló románcnak,

mi andalító muzsikát játszatott,
áttörve fényét a varázsos éjnek,
hol bűvcsillagok serege álmodott

s tavi tündérek hegedűn zenélve,
visszaemlékeztek száz dallamhangra,
jéghideg ábránd keserű ízére