Mennyi tavasz elmúlt már és mennyi hűvös ősz.
Mennyi múló nappalt siratok el reménytelenül.
Milyen sokszor eszembe jut az a szálló kékmadár,
Mely minden egyes percmúlással messzebbre repül.
Visszanézek éveimre, de nem sok szép volt benne.
Néhány régi kopott emléktárgy a sok kacat között.
Pár, ifjúkort megőrző, fakulttá vált szerelmeslevél,
Minek összehajtott széleire néhány könny szökött.
Sokszor rágondolok életemre, megtettem-e mindent,
Amire emlékezni fognak azok, kiket szerettem,
Vagy oly céltalanul éldegéltem, észrevétlen csendben,
Mint, ahogy egy, csillagtalan éjen, világra születtem.
Ezernyi gondolat mardossa lelkem, végső utam előtt.
Soha fel nem tett kérdésekre keresem a választ,
Mert úgy érzem, oly bizonytalan a szépnek írt túlvilág,
Ahol fénycsodáktól ragyognak a földöntúli vágyak.
Tudom, sokkal jobb lenne úgy múlatni a hátralévő időt,
Hogy a másodperc törtrészében is meglássam a jót,
De ez a túlhajszolt, buta, öregedő szív, mindig elfelejti,
A felé áramló szeretetből fakadt, simogató szót.
Egyszer a végleges álom elhozza az örök boldogságot,
Miről mindenki sokszor ábrándozott bezárt ajtók mögött
S akkor nem lesz több félelem sem szorongó állapot,
Csak a végtelenül jól eső nyugalom ég és föld között.
