Mama! Édes mama! Érted szól a harang.
Feléd, nyújt ma Isten, segítő kezet,
Hogy ne lásd könnyező szemeiddel
Szétszakadó szívem, melynek minden
Darabjából vörös vér csepeg.
Látod elmémben téboly rakott fészket.
Lelkem roskatag lett. Hitem megtépázva.
Ragadnálak vissza megtört fegyelemmel,
De a lelketlen halál, csak az öklét rázza.
Hiába szűkölök, mint a láncra vert kutyák,
Kiknek nyomorrabságát sodrott kötél őrzi,
Senki nem hallja meg a jajkiáltó szavakat,
S a szenvedés okát sincs már, aki kérdi.
Porladó szemcse lettem a végtelen térben,
Mit a forróvá vált déli szél messzire repít,
És hiába kapaszkodom a bőszült fellegekbe,
Könyörtelen sorsom földre penderít.
Mennék veled Mama! Gyenge kezed fogva.
Át a túloldalra, hol örök nyár az élet,
S hol nem kellene félni a démoni gonosztól,
Mert ölelő karjaid mindentől megvédhet.