Deres ágon rigó fütyül. Fekete a szárnya.
Csőréből a halálvize cseppenként hull rája.
Apró szíve vadul lüktet életjelt keresve,
De lelkét már semmi nincs, mi életre lehelje.

Nem szállsz többé beteg rigó odafenn az égen.
Fehér álmod sárban tapos az esőázott réten.
Karmaidat szilánk törte, miből elfogyott az erő,
Nem vár téged haza, csak a csendesült temető.

Madártested téli avar közé lesz majd temetve.
S nem simítja senki sem fejfádat remegve.
Talán itt hagyott párod az, kinek hiányzol néha,
Mikor kövér könnyet hullat a sárgult levélsírra.

Nem feledem soha éneked búsuló dallamát,
Kiszáradt szemeid, miben felsírt a szomjúság
És mindig fájó érzés marad az a legutolsó sóhaj,
Mi szívemen pihegett néhány búcsúszóval.