Nagyapám nótájára, mindig akkor sírtam,
Mikor mámortól könnyesen magához ölelt
És lágyan simogatva göndörfürtű hajam,
Szűrt lámpa fényénél egy szép dalt énekelt.
Még emlékszem a hangra, mely lelkemig hatolt
S éreztem akkor, elszorítják torkomat a könnyek,
Mert, ha elkezdett dalolni lágy bariton hangján,
Még ez a rongyos élet is sokkal-sokkal szebb lett.
Azt mondta, ha meghal egyszer, sose feledjem,
Azt a sok kedves emléket, mit együtt töltött velem
S ha néha rögös utam során sötét mocsár lep el,
Ő majd galamblelkű angyalként szorítja a kezem.
Hányszor mondta lágy szavakkal, csillogó szemmekkel,
Meglátod, egyszer fel fogsz nőni te kócos kisleány,
S akkor majd én is büszkén dúdolom szerte a világba,
Hogy érzőszívű ember lett az én kis unokám.
Drága jó nagyapám, oly sokszor felvillan előttem,
Az a meséket rejtő, fénylőn sugárzó varázstekintet,
Melynek látványa még mindig gyermekszívvel érzi,
Szereteted nélkül élni nem lehet.
Nem feledlek! Megőrzöm mindig legkedvesebb nótád
És, ha hallgatom ugyanúgy fáj mint az a nagy hiány,
Mit akkor érzek igazán, ha felcsendül lelkemben
A sírig tartó hegedűszó s az
- „A vén cigány”-
