Merre visz most utad csillagok vándora?
Ki ringat ágyadon holdsütötte éjjel?
Ki űzi el mellőled a borongós felhőtakarót,
Mikor sötétségbe réved mélyárnyú csendjével.
Mondd, merre bujkálsz, mikor felébred a nap
És fénylő varázsgömbbel díszíti a földet.
Hová menekülsz, hogyha jégeső szemerkél,
És arcodra csorognak a szívfájdító könnyek.
Kutatom szemed ezerféle színben játszó szépségét.
Keresem benne a pattogó tűzszikrák élénk fényeit.
Azt a vulkánként kitörő boldogságérzést, mi újra hevíti
Silány évekbe fojtott vágyaim hűlt érzéseit.
Lehunyt pillák mögött is látom arcvonásod.
Távolról is ugyanúgy simogat ölelő kezed
S mikor tévelygő álmaimban együtt lépek veled
Életperccel telítődnek a lüktető erek.
Mert melletted minden száraz gally új rügyet fakaszt,
Hiába sodorja el süvítő szél a leszakított ágat.
Letörve is tavaszhajtást nyílik zöldült koronája,
Akkor is, ha orkán tépi a földre hajló fákat.
Te mindig megőrzöd bennem azt az örökifjú vágyat.
Mely számtalan kis csodát rejt sok csillaghullós éjben.
Hisz, ha felkacag mellettünk a szalutáló vén hold,
Szárnyakat növeszthetünk kettőnk erejével.
S akkor megszűnik körülöttünk ez a félreismert világ,
Csak a belső érzés uralkodik és a határtalan vágy.
