Süvítő vonatfüttyként ébreszt a szívzörej.
Mélyülő vájatokat vág a bordáim közé
Éles karmaival elvágja a friss vérű ereket,
Hogy hatalmával nőjön az életcél fölé.
Befelé folyó könnyeim védik még a jelent
És magasra állítják az erős sáncoszlopot,
De hiába ellenszegülnek minden erő felett,
Ugyanazok maradnak a végső állapotok.
Csak könny és szívzörej. Fájdalom és sírás.
Ezek maradnak belőlem a mindennapoknak.
Hiába próbálom magam újra életben tartani,
A kitűzött álmok esélyei kudarcot vallanak.
Fázom már a holnapjaim jéghideg álmától,
A reggeli- nincs tovább- hideg közönyétől.
S mindentől, mely görbülő ajkakra késztet
És nem kímél többé az élet gyötrelmétől.
Meddig marad hiszékeny épelméjű tudatom,
Meddig tud várni egy reményt hozó napra.
Erősebb lesz-e, mint az a gyámoltalan szív,
Mely a végítélet érdekében önmagát feladja.