Patakparton szétszóródott gömbölyű kavicsok,
forgószéllel örvényt játszó forrongó nappalok,
száraz levelek hullása, vagy virágzó szép tavasz,
mind-mind olyan átélt pillanat, ami örök marad,
mert, semmi nem tépi el a vágypillangó szárnyait,
akkor sem, ha a felhők felett álmodja az álmait,
hisz a végtelen tér az, hol minden olyan nagyszerű,
ott a kínzó magány érzése nem sós, nem keserű.
Ott a lebegő öntudat áthatol a legszorosabb gáton,
és résnyi helyet lel magának egy parányi nyíláson,
hogy szabadon repülhessen tovább a messzeség felé,
ahol milliónyi szikra lobban, ha lámpást gyújt az éj.
Kristályos jéghegyek lejtőin vagy tűzlávák sűrűjében,
a szomjazó szív harcot vív minden életpercért,
mert ha egyszer megtalálta valahol a csodavizű forrást,
újra és újra abból táplálja a benne fogant érzést.
2009.11.20
