Tavasszal, ha kinyílnak
a magnólia fák
és vágyott erdőnkben meghallod
a madarak dalát,
vedd elő zsebedből nálad
hordott képem,
mely visszatükrözi

láthatatlan énem
s az átszüremlett napláng
vérszín sugarát.
Ha a fotóra hullna
egy fáradtszemű könnycsepp,
mely tudatodba rejtett
egy régen volt szerelmet,
pár pillanatra simítsd meg
ujjaiddal arcom,
s meglátod attól,
én is rád mosolygom,
mert hinned kell, hogy ott leszek
az ágas-bogas fákban,
a szél hordta eső viharillatában,
felrepedt aszfalton, göröngyös úton,
jelenben, jövőben
eltöprengett múlton,
hisz mindenhol féltéssel lépem
lábaid nyomát,
hogyha tévúton is jársz,
soha ne feledd el
a hűség

szív-szavát