Tegnapok lázaiból írt szonettem
vágyait elrejti néhány dallam-húr,
mely egyszer vétkező sóhajtásba fúl,
ha a szívszava elnémul csendesen

Karod ringatása virágotthonom,
ott süvítő vihar orkánszele fúj,
mikor vetett ruhánk lassan földre hull,
s őrjítően zsong a tűzvágy hatalom

Együtt szárnyalunk, jelenbe és múltba,
nekünk minden évszak szédületes nyár,
mert, ha karodba vonsz újra meg újra,

 
érzem, hogy megszokott léptünk nyoma már,
a végtelen tér kitaposott útja,
hol pipacstelt réten, fahéjillat száll