Már, csak falevelet pergető,
zord-vihar szél zörgeti
kis házunk ablakát,
s zöldmohás cserepén,
pár könnyázott csepp az,
mi elsírja bánatát,
de, ha a tavasz első sugara
fényt karcol az üvegen,
foncsorozott szélein,
még álmodik a szerelem.
Hiába rejtette vágyainkat,
lebegő pókfonálba
a lopakodó idő,
szépségét megőrizte,
az a villámszított erő,
melynek nem törik hatalmát
őszezüstös létek,
sem aranyló napban égő
hamuszürke évek,
mert a fehér falú szobák,
titkot-hordó emlékei,
abban a régi-régi házban,
egymásnak-egymásért,
- örök-időt
élnek