Piros csőrű gólyamadár,
mennyi tavaszt nekem adtál
s mennyi életmentő nyarat.
Félve kérdem minden télen,
- vajh, eljössz még a jövő évben
és elhozod a rétillatot,
mely, ott rejti a virágnyomot,
könnyesőktől összemosott
szárnyaid alatt?
Hej, te gólya, gólyamadár,
nincs is nálam boldogabb,
mint akkor, mikor visszaadod,
dérezüstbe bújtatgatott,
lenge felhőn el-elszálló
életvágyamat.
Elnézem a régi fészked,
hová madár röptű büszkeséged,
minden évnek márciusán
újra visszahoz,
s mint egy érző lelkű ember,
ki könnyező szemekkel
tekintget a természet felé,
arra gondolok,
mily nagybecsű a szíved vágya,
mely nem több, mint egy élet ára,
mi ugyanoda köt,
hol megszületett vándorlelked
valamikor réges-régen,
az otthont őrzők idejében,
egy fehértollú madártestbe
beleköltözött