Sűrű némasággá serken a szó az ajkamon, mikor félelemmel ráharapok, hogy sose halld a könyörgő gondolatok zaját...
és félve vonnálak ölelésem szorító bölcsőjébe, mert szívdobbanásom könnycseppje, nyugvó lelkedre hullna...
csak csönded vagyok, suhanó árnyékkép a meszelt falon, amely a repedések közt kúszva lelkedre borul, ahogy pilládra zárta önmagát a benned búcsúzó ránk-gondolás...
