Lopva nézem házunk kertjét,
drága nagyapám,
bujdosva a kerítésnél,
hogy senki meg ne lássa,
mint erednek szemeimből
sűrűn hulló könnyeim,
mikor pillantásom odaréved
vadcseresznyefánkra.
Ott látom a sárgarigót,
melynek dalolása,
ugyanolyan szépen szól
a lombok árnyékában,
mint kislánykorom idején,
a mama imádsága.
Vágynám azt a régi időt,
vágynám újra vissza,
hol nem szántotta lelkem
bús-hegedű húrja,
és nem vésték rongyéveim
fájón marta sebek,
s ahol én lehettem
az-az áldott tündérgyerek,
kinek hullámos hajába fésültétek
a vidám kacagást,
hogy soha ne érezze,
az élet-hervadást.
Drága, édes nagyapám,
földporába hullt már
egy kislány-csacsogása,
s idegen lett számomra
kertünk gyümölcsfája,
hiába sírlak vissza téged
s múltemlékeim,
elárvult otthon lett
a szívek palotája