Árnyék a falon
Ma még itt vagyok, holnap talán majd amott.
De igazán már itt sem, még ott sem vagyok.
Halvány másolatként követ a lét, miként
árnyék a falakon. A megélt szebb napok,
nevem, feledésbe merül, és kiderül:
álom volt az egész, csak torz agyszülemény.
Amiről azt hittem, hogy olyan lenyomat,
amely örökre megmarad, az nem egyéb,
mint szél szárnyán szálló szürke por, semmi más.
Malomkőnyi súly minden vers a lelkemen.
Minél inkább kifele törtek belőlem,
annál jobban nehezült valami itt benn.
Letarolt valóság az üszkös romokon.
Ennyit hagyok emlékül abból, mi vagyok.
Végül betakar a jótékony feledés,
enyészet nyeli el tetteim, itt hagyott
szavaim. Üresen kong a név, mely mögött
ma még itt vagyok én. Igen. Ma még! Aztán
jönnek majd holnapok, helyem más veszi át.
Így van jól. Ettől halad előbbre talán
a Világ. Én már belefáradtam tolni
echós szekerét. Majd’ öt évig próbáltam,
s majdnem tízszer ennyi nyomja a vállam.
Megnyomorodtam már a megalkuvásban.
Nem! Nem búcsú ez, hiszen búcsúzni csupán
annak kell, annak illik, kinek van kitől.
Az elhagyott feleség, megcsalt szeretők,
eldobott szerelmek eddig még senkitől
nem várták, hogy búcsúzóul visszaintsen
a keresztútról. Nos, én sem teszek ilyet.
Húsvét van, és feltámadás. Látod Uram?
Nem sikerülhet minden, és mindenkinek!
Ma még itt vagyok, holnap talán majd amott.
Az Isten se tudja, hogy éppen hol vagyok.
Egyszer csak kialszik a fény, s nem látszik
tovább kifakult árnyékom a falakon.
|
|