Egy naplopó naplójának apropójából
Ma szerda van, és nagy elhatározásra jutottam,
miszerint elkezdek naplót írni. Az igaz ugyan,
hogy még hétfőn érlelődött bennem az a szent
elhatározás, de hát nem egy nap alatt teremtette
Isten se a Világot. Én pedig, mint az köztudott,
fentnevezettel távoli rokonságban sem vagyok.
Tehát, amint kezdtem is, ma szerda van végre.
Nagyon korán ébredtem. Hajnal előtt két héttel,
mondhatnám. Szóval délben. A gyomrom volt,
ami ilyen elképesztő korán ébresztőt kolompolt.
Később a konyhában valami étel után kutatva,
jó sorsom ezt a határidőnaplót hozta az utamba.
Tekintettel arra, miszerint tudatában voltam,
hogy közel két hete már, hogy jártam boltban,
így az esélyem az étkezésre egyenlő a zéróval,
hát elkezdtem írni, gyöngybetűvel, szép szóval.
Mivel kinn most esik az eső, azt előre tudom,
jól megtermett orrom, akár tegnap, ki se dugom.
És amennyi energiát ily módon megspórolhatok,
éhesebb se leszek, bár az is igaz, jól sem lakom.
(Meg aztán, ha jobban belegondolok, zsebemnek
a pénzcsörgés mára fogalomként is ismeretlen.)
Mert hát mi is a munka? És mire jó? Hallottam
én százakról, kik látástól Mikulásig dolgoznak,
aztán az ő gyomrukban is csak úgy kolompol
az éhség, pont, mint az enyémben, ki napot lopok.
Akkor végül is ki a bolond? Ők, vagy én vagyok?
Ötről a hatra semelyikünk se jut. Nekem a napok
legalább édes álomba fordulnak, a semmittevés
boldog mámorában még a nyálam is kicsordul
szám szegletén. És becsületem nem csorbul.
Ilyenkor még büszke is vagyok. Mert cseppet
hasonlítok azokra, kik ugyancsak henyélnek
naphosszat, szalmaszálat keresztbe nem tennének,
és mégis úri módon, luxus palotákban élnek.
Hasonlítunk. Leszámítva egy apró különbséget:
én nem szívom szúnyogmód vérét a szegénynek.
És igazából azt hiszem, ennek nem restségem
a legfőbb oka. Még talán nem is az, hogy régen
rossz kéménybe pottyantott a gólya. Szerintem
az lehet, ami némelyekből valamilyen szinten
kimaradt. Jaj, ez a sok gondolkodás még megárt!
Alszom picit, e gondolatsor évekig is megvár.
Esik kinn az eső. Az én fejem felett van fedél
legalább. A munka? Nem főtt fej lesz az ebéd.
És megmondta rég valami nagy híresség:
„Ej, ráérünk arra még.”
|
|