Átok és áldás
Vajon ki tudja azt, hány éjjel sírtál, arcod
párnádba fúrva? Hogy senki meg ne hallja,
még csak ne is láthassa, mennyire nagyon
fáj ott legbelül! Vajon létezik-e szám arra,
hány befele sírt könnycsepp áztatta lelked?
Vajon hányszor átkoztad már el magadban
sorsod, és hányszor áldottad is ugyanazért
a pillanatért, melyről azt hitted halhatatlan?
Emlékszel még rá, honnan indultál a hosszú
útra? Nem akartál mást, de legalább morzsa
jutna abból a Nagy Egészből, mit annyian
csak kidobnak, mintha kacat, semmi volna.
De neked a Mindent jelentette. Az életet!
A kezdetet s a végzetet: hogy szeressenek.
Vajon amikor imád az égre szállt, s rajzolt
rá szivárványt - mert hiszen ott kerested
a boldogságot!- mit gondoltál? Miért nem
találod? Tudom, feladtál minden reményt,
s úgy ballagtál, hited vesztve grimaszolva,
az útszéli keresztre. Jézus széttárva kezét,
- szinte hallottad -, ahogy fentről azt mondja:
igazán nem tehetek róla! S visszafeleseltél:
szemét egy világ ez, hallod-e?! Ezért haltál?
Inkább ács maradtál volna! Jobb mesterség,
mint világot megváltani. És hálásabb talán.
Igen! Ilyen voltál egykor, még utad elején.
Mindig szembe az árral! (és bárki mással.)
Bár ajtót nyitottak, te mégis fejjel mentél
minden falnak. Aztán történt valami. Talán
csak suttogás az éjben, talán hangfoszlány
a szélben. És mégis megváltozott benned
minden. Elhagyott az Isten. Nincs most már
miért és kiért menned s menekülnöd se kell.
Még az embereket is elkerülnéd, ha lehetne,
mintha csak bélpoklos lennél. Csengettyűd,
akár vészharang, rád kondít minden percben,
minden lépésnél. Elszállt időről zúg füledbe,
akárha véred lenne, visszhangzik lüktetése.
Mindhiába minden, beleestél saját csapdádba:
belefáradtál parttalan medrek betemetésébe.
Meghúzod magad egykor volt büszke várfal
mállón omladozó tövében. Szádból nem egyéb,
rothadó ígéretek szállnak igék helyett, álságos
imák. (Megvet aki hall, aki lát) Talán mennél,
de csak vakon tapogatózva topogsz a sziklák
peremén, valami kiutat keresel, ám mindhiába.
Minden múló nappal reményvesztettebb leszel.
És tudod, meglehet, várod is, amikor felébred
a Nap, amit már úgysem fogsz látni. Amikor
az a kevés fény, ami megmaradhatott benned,
vissza száll az égbe, ahonnan indultál. Fáradt
tested megpihen, s végleg az enyészeté leszel.
Vajon ki tudja, hány éjjel sírod tenger kínod?
Hány könnycsepp mar beléd, megölve mind
a reményt? Meddig hallod, ahogy a haranghangok
zúgnak át fejed felett? S ha már felelet sincs,
meg olyan se, akitől kérdezhetnél? Honnan
fogod tudni, az Istenhez miként fogsz jutni,
ha a szakadékba taszítod beléd halt álmaid?
Vajon ki tudja? S lehet-e egyáltalán tudni?
|
|