Címe sincs vers
Bűnömmé lettél hát mégis, gyönyörű Kedvesem.
Fejemre úgy olvasnak, mint bűnlajstromát valami
vádlottnak. Csak hallgatom a monoton hangokat,
ahogy sorjázik egyre a szó a sok önjelölt, alkalmi
ügyész szájából. Tudják, hogy születtem, valaha,
valamiért, meg hogy anyám is volt. Aztán, amikor
nevét mondják, valami régről jól ismert fájdalom
fut végig egészen a lelkemig. Vagy csak az iszony?
Csupán egy pillanat, s már tovább futnak a szavak
a fejem felett. Miközben még anyámon kesergek.
Lassan jó tíz éve, hogy nem is láttam. S előtte is?
Mondta tán: szeret! Csak az évek visszafeleseltek.
Jaj, de miket is beszélek! Persze, hogy szeretett!
Talán nagyon is. Talán nagyon… a maga módján.
Ahogy merengek, közben persze peregnek az idő-
homokszemek, a jövő múlt lesz, s jelen. Ostobán,
értetlenül bámul a semmi rám. Hallom a hangokat,
értem is, miszerint azzal vétettem, és az volt talán
csak a hibám, hogy téged nem eléggé, és nem jól
szerettelek Kedves. Talán csak... a magam módján.
S hogy nem futotta többre, és jobbra? Azt meg ki
honnan tudja, hogy a semmi és a minden között
(valamint föld és ég, Menny és tüzes pokol között)
mennyi volt az az űr, amit a szerelmem kitöltött?
Mindig is mondtam: az vesse rám a legelső követ
a sorban, ki nem fél, ha végül kő kövön nem marad.
Mert senki sem bűntelen. Tudom rég, tudom már jól!
Mikor kiszakadtam anyámból, fájdalma rám ragadt.
Tán ha a köldökzsinórt nyakamra kötözte volna…
S a lelket belém szorítja akkor… A világ, meglehet
megváltatlan volna ezáltal, de tán a bűn kevesebb
lenne. Az enyém, az övé, a tied, és persze, a tietek.
|
|